Ezt a történetet egy barátnőm mesélte a barátnőjéről. Minthogy ez bármelyikünkkel megeshetett volna, sőt, ennél is tovább megyek, bármikor meg is eshet, no meg nehéz volna úgy fogalmazni minden mondatot, hogy a barátnőm barátnője, vagy a barátnőm barátnőjének a férje ezt meg ezt csinálta, ezért az egyszerűség kedvéért egyes szám első személyben írom le az egészet, úgy, mintha velem és az én barátnőmmel történt volna meg.
Nos, mivel az iménti egy többszörösen összetett, túlbonyolított mondat volt, talán csapjunk is a lovak közé. Rajt!
A barátnőmmel és a gyerekeivel a játszótéren ismerkedtünk meg, és nagyon hamar nagyon jóban lettünk. Szinte napi szinten találkoztunk, munka után hol náluk, hol nálunk töltöttük a késő délutánt, kora estét. A késő estét azért nem, mert kicsik voltak a gyerekeink. Az én három lányom négy, öt és nyolcéves, az ő három fia kettő, három és négy évesek. Ha nálunk voltunk, én főztem a vacsorát mind a tízünknek, ha náluk voltunk, akkor ő főzött. Szerencsére a férjeink is jóban voltak és a gyerekeink is kedvelték egymást, még a nyolcéves lányom sem panaszkodott soha, hogy elege van abból, hogy vagy a saját húgai, vagy a barátnőm fiai akarnak folyton az ölébe kutyorodni.
Szóval minden rendben volt, már-már idilli volt a kapcsolatunk, egyetlen dolgot kivéve. Ez pedig a saját férjeinknek a hozzánk való viszonyulása volt.
Az én férjem szégyellős férfi, mások előtt nem szereti kimutatni az érzelmeit. Ha úgy érzi, valamennyire mégis muszáj, a humoros oldaláról közelíti meg, így aztán egy kívülálló számára még a dicséretei is inkább csipkelődésnek tűnnek, mint valódi elismerésnek. Íme, néhány példa.
Ha ízlik neki a főztöm, nem azt mondja, hogy finom volt, hanem azt:
‒ Ettem már rosszabbat is.
Ha tetszik neki rajtam egy ruha, nem azt mondja, hogy csinos vagy, hanem azt:
‒ Látom, igyekeztél.
Ha fodrásznál jártam, akkor valami ilyesmit dörmög:
‒ A fodrász hozott anyagból dolgozott. Ennyit tudott kihozni belőle.
Ő ilyen volt mindig is, én pedig remekül szórakoztam az ilyen és ehhez hasonló megjegyzésein, mert tudtam, hogy őszintén szeret, és bármit megtenne értem.
Ám amióta szinte „összecuccoltunk” a barátnőm családjával, és egymás előtt zajlott az életünk, néha nem bántam volna, ha ő is úgy viselkedik velem, mint a barátnőm férje a barátnőmmel. Mert ők aztán álompár voltak! A férje folyton csak dicsérte.
Bármit főzött a barátnőm, a férje teljes odaadással kiáltotta:
‒ Ilyen finomat még életemben nem ettem!
Akkor is így tett, ha nyilvánvaló volt, hogy túloz.
Ha új ruha volt a barátnőmön, a férje azt hajtogatta:
‒ Remekül áll rajtad! Mintha divatlapból léptél volna ki!
Ha a barátnőm fodrásznál járt, akkor meg azt mondogatta:
‒ Gyönyörű vagy! Akár egy filmsztár!
Ráadásul a férj nem tudott úgy elmenni a barátnőm mellett, hogy hozzá ne érjen, hogy meg ne érintse. Vagy az arcát simogatta meg, vagy a haját csókolta, mindeközben pedig tett valami dicsérő jelzőt a külsejére.
Egy idő után ‒ szégyen vagy nem ‒ egy kicsit irigykedni kezdtem, és azt mondtam a férjemnek.
‒ Miért nem tudsz kedveskedni nekem? Legalább mások előtt!
A férjem persze nem értette, mi történt ‒ szerintem mind tudjuk, nők és férfiak egyaránt, hogy a férfiak agya másként jár, mint a miénk ‒, hiszen máskor nevettem a suta, fordított bókjain.
Talán egy évig tartott a napi szintű barátságunk, munkahelyváltás miatt a barátnőmék elköltöztek a városból. Egy ideig próbáltuk tartani a kapcsolatot, de túl nagy volt a távolság.
Talán a költözésük utáni második évben egy közös ismerősünktől hallottam, hogy ‒ a férfi hibájából ‒ válnak.
‒ Nem hiszem el ‒ hebegtem. ‒ Hiszen a tenyerén hordta a feleségét. Imádta!
‒ Nos, elég furcsán fejezte ki az imádatát ‒ jegyezte meg fanyarul a közös ismerős. ‒ Évek óta csalta, a másik nőnél már hároméves a gyerek.
Aznap este, már az ágyban, azt mondta a férjem.
‒ Nagyon csendes vagy ma. Bánt valami?
Hozzábújtam, és azt suttogtam.
‒ Tudod, mit? Csipkelődj csak továbbra is. Már nem akarom, hogy mások előtt kedves legyél velem.
Búcsúzom, hamarosan találkozunk.
Ha tetszett az írás, kérlek, kedveld, kövesd az oldalamat!
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
A barátnőm barátnője
A barátnőm barátnője
Kedves Naplóm!
Ezt a történetet egy barátnőm mesélte a barátnőjéről. Minthogy ez bármelyikünkkel megeshetett volna, sőt, ennél is tovább megyek, bármikor meg is eshet, no meg nehéz volna úgy fogalmazni minden mondatot, hogy a barátnőm barátnője, vagy a barátnőm barátnőjének a férje ezt meg ezt csinálta, ezért az egyszerűség kedvéért egyes szám első személyben írom le az egészet, úgy, mintha velem és az én barátnőmmel történt volna meg.
Nos, mivel az iménti egy többszörösen összetett, túlbonyolított mondat volt, talán csapjunk is a lovak közé. Rajt!
A barátnőmmel és a gyerekeivel a játszótéren ismerkedtünk meg, és nagyon hamar nagyon jóban lettünk. Szinte napi szinten találkoztunk, munka után hol náluk, hol nálunk töltöttük a késő délutánt, kora estét. A késő estét azért nem, mert kicsik voltak a gyerekeink. Az én három lányom négy, öt és nyolcéves, az ő három fia kettő, három és négy évesek. Ha nálunk voltunk, én főztem a vacsorát mind a tízünknek, ha náluk voltunk, akkor ő főzött. Szerencsére a férjeink is jóban voltak és a gyerekeink is kedvelték egymást, még a nyolcéves lányom sem panaszkodott soha, hogy elege van abból, hogy vagy a saját húgai, vagy a barátnőm fiai akarnak folyton az ölébe kutyorodni.
Szóval minden rendben volt, már-már idilli volt a kapcsolatunk, egyetlen dolgot kivéve. Ez pedig a saját férjeinknek a hozzánk való viszonyulása volt.
Az én férjem szégyellős férfi, mások előtt nem szereti kimutatni az érzelmeit. Ha úgy érzi, valamennyire mégis muszáj, a humoros oldaláról közelíti meg, így aztán egy kívülálló számára még a dicséretei is inkább csipkelődésnek tűnnek, mint valódi elismerésnek. Íme, néhány példa.
Ha ízlik neki a főztöm, nem azt mondja, hogy finom volt, hanem azt:
‒ Ettem már rosszabbat is.
Ha tetszik neki rajtam egy ruha, nem azt mondja, hogy csinos vagy, hanem azt:
‒ Látom, igyekeztél.
Ha fodrásznál jártam, akkor valami ilyesmit dörmög:
‒ A fodrász hozott anyagból dolgozott. Ennyit tudott kihozni belőle.
Ő ilyen volt mindig is, én pedig remekül szórakoztam az ilyen és ehhez hasonló megjegyzésein, mert tudtam, hogy őszintén szeret, és bármit megtenne értem.
Ám amióta szinte „összecuccoltunk” a barátnőm családjával, és egymás előtt zajlott az életünk, néha nem bántam volna, ha ő is úgy viselkedik velem, mint a barátnőm férje a barátnőmmel. Mert ők aztán álompár voltak! A férje folyton csak dicsérte.
Bármit főzött a barátnőm, a férje teljes odaadással kiáltotta:
‒ Ilyen finomat még életemben nem ettem!
Akkor is így tett, ha nyilvánvaló volt, hogy túloz.
Ha új ruha volt a barátnőmön, a férje azt hajtogatta:
‒ Remekül áll rajtad! Mintha divatlapból léptél volna ki!
Ha a barátnőm fodrásznál járt, akkor meg azt mondogatta:
‒ Gyönyörű vagy! Akár egy filmsztár!
Ráadásul a férj nem tudott úgy elmenni a barátnőm mellett, hogy hozzá ne érjen, hogy meg ne érintse. Vagy az arcát simogatta meg, vagy a haját csókolta, mindeközben pedig tett valami dicsérő jelzőt a külsejére.
Egy idő után ‒ szégyen vagy nem ‒ egy kicsit irigykedni kezdtem, és azt mondtam a férjemnek.
‒ Miért nem tudsz kedveskedni nekem? Legalább mások előtt!
A férjem persze nem értette, mi történt ‒ szerintem mind tudjuk, nők és férfiak egyaránt, hogy a férfiak agya másként jár, mint a miénk ‒, hiszen máskor nevettem a suta, fordított bókjain.
Talán egy évig tartott a napi szintű barátságunk, munkahelyváltás miatt a barátnőmék elköltöztek a városból. Egy ideig próbáltuk tartani a kapcsolatot, de túl nagy volt a távolság.
Talán a költözésük utáni második évben egy közös ismerősünktől hallottam, hogy ‒ a férfi hibájából ‒ válnak.
‒ Nem hiszem el ‒ hebegtem. ‒ Hiszen a tenyerén hordta a feleségét. Imádta!
‒ Nos, elég furcsán fejezte ki az imádatát ‒ jegyezte meg fanyarul a közös ismerős. ‒ Évek óta csalta, a másik nőnél már hároméves a gyerek.
Aznap este, már az ágyban, azt mondta a férjem.
‒ Nagyon csendes vagy ma. Bánt valami?
Hozzábújtam, és azt suttogtam.
‒ Tudod, mit? Csipkelődj csak továbbra is. Már nem akarom, hogy mások előtt kedves legyél velem.
Búcsúzom, hamarosan találkozunk.
Ha tetszett az írás, kérlek, kedveld, kövesd az oldalamat!
Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu