A címben szereplő megállapítás nem tőlem származik, fiamtól hallottam nemrég, ám annyira igaz, sőt bölcs gondolatnak tartom, hogy nyomban leírtam, nehogy elfelejtsem felhasználni egy írásomban.
Aki ismer, az tudja, hogy mindig mindent lejegyzek. Fiatalabb koromban ez egy kicsit talán kényszeres is volt (bár jobban kedvelem késztetésnek hívni, mivel ez jobban hangzik). Amint eszembe jutott egy épkézlábnak vélt gondolat, és felhasználhatónak tartottam valamelyik regényemhez, rögvest félbehagytam, amit épp csináltam, és feljegyeztem a mindig kezem ügyében lévő mappába.
Most már, hogy ifjoncnak nem vagyok mondható semmilyen téren sem (oh, ifjúság, rengeteg hibád közül a legnagyobb, hogy tünékeny vagy!), talán az eszem is megjött, mondhatni kiokosodtam, és már nemcsak a saját használható gondolataimat, hanem engedélyt kérve rá, a másokét is feljegyzem. (Annyi becsület szerencsére szorult belém, ha a mások kimondott gondolatait használom fel valamely írásomban, jelzem is, hogy nem a sajátom.)
Térjünk vissza a címre. Valóban úgy gondolom, hogy a boldogság látszata eladható. (Hogy a boldogság is eladható-e, vagyis nem csupán a látszata, azon még nem gondolkoztam.) Nézzétek csak meg, erre épülnek a reklámok. Mindenki mosolyog, mindenki boldog, minden és mindenki happy. Szinte belénk sulykolják, ha megvesszük az adott terméket, mi is boldogok leszünk. Máskor meg nem is nagyon tudjuk, mit reklámoznak a teli szájjal nevető emberek; ám ha a szemünk nem is látja, az agyunk felfogja és elraktározza. Aztán ha majd másnap-harmadnap bemegyünk a boltba, és megpillantjuk a termék logóját, amit előtte napokban az agyunk a tévében-neten „látott”, biztos, hogy azt a terméket vesszük meg.
Nagyon-nagyon régen láttam egy krimit a televízióban, talán a Columbo sorozat egyik epizódja volt. Ha jól emlékszem, abban úgy hajtottak végre egy gyilkosságot, hogy filmvetítés előtt sós étellel kínálták meg az áldozatot, majd amikor beült a moziba, a vetített filmbe bevágtak egy filmkockát, amely vízzel telt poharat ábrázolt. Az áldozat a szemével nem érzékelte a vizespoharat, ám az agyával igen. Rájött, hogy szomjas, kiment a mosdóba inni, és ott ölték meg. Valami ilyesmi volt a történet, pontosan már nem emlékszem, de az tény, hogy az áldozat agyát manipulálták a bevágott vízzel, éppen úgy, ahogy nap mint nap a mi agyunkat is manipulálják a reklámokkal.
A boldogság látszata. Feltűnt nektek, hogy a festményeken az emberek általában nem mosolyognak? (A szabályt erősítő kivétel Mona Lisa, akit épp a mosolya tett híressé ‒ no meg persze a festője.)
Aztán jött a fénykép. Eleinte, fekete-fehérben, komoly arcokat örökített meg. Emlékeztek nagyszüleink, dédszüleink bekeretezett, falon függő esküvői fotóira, hogy milyen komoly arccal néznek le ránk?
Manapság viszont a fényképpel együtt jár a „csíííz”, belemosolygunk a kamerába, hogy az utókor számára a boldogságunkat örökítsük meg még akkor is, ha az adott pillanatban nem is vagyunk azok. Megjátsszuk az örömöt, jókedvet, elégedettséget… Miért tesszük?
Talán mert el akarjuk adni magunkat. Hogy kinek?
A lájkolóknak. Hiszen mint azt már tudjuk, a boldogság látszata eladható.
És még kinek áruljuk a látszat boldogságunkat?
Az utókornak és az utódoknak.
Nekik miért játsszuk meg, hogy boldogok vagyunk? Talán azért, hogy jó szívvel emlékezzenek ránk. Vagy talán amiatt szeretnénk elhitetni velük a boldogságunkat, hogy ők majd valóban azok legyenek.
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
A boldogság látszata eladható
A boldogság látszata eladható
A címben szereplő megállapítás nem tőlem származik, fiamtól hallottam nemrég, ám annyira igaz, sőt bölcs gondolatnak tartom, hogy nyomban leírtam, nehogy elfelejtsem felhasználni egy írásomban.
Aki ismer, az tudja, hogy mindig mindent lejegyzek. Fiatalabb koromban ez egy kicsit talán kényszeres is volt (bár jobban kedvelem késztetésnek hívni, mivel ez jobban hangzik). Amint eszembe jutott egy épkézlábnak vélt gondolat, és felhasználhatónak tartottam valamelyik regényemhez, rögvest félbehagytam, amit épp csináltam, és feljegyeztem a mindig kezem ügyében lévő mappába.
Most már, hogy ifjoncnak nem vagyok mondható semmilyen téren sem (oh, ifjúság, rengeteg hibád közül a legnagyobb, hogy tünékeny vagy!), talán az eszem is megjött, mondhatni kiokosodtam, és már nemcsak a saját használható gondolataimat, hanem engedélyt kérve rá, a másokét is feljegyzem. (Annyi becsület szerencsére szorult belém, ha a mások kimondott gondolatait használom fel valamely írásomban, jelzem is, hogy nem a sajátom.)
Térjünk vissza a címre. Valóban úgy gondolom, hogy a boldogság látszata eladható. (Hogy a boldogság is eladható-e, vagyis nem csupán a látszata, azon még nem gondolkoztam.) Nézzétek csak meg, erre épülnek a reklámok. Mindenki mosolyog, mindenki boldog, minden és mindenki happy. Szinte belénk sulykolják, ha megvesszük az adott terméket, mi is boldogok leszünk. Máskor meg nem is nagyon tudjuk, mit reklámoznak a teli szájjal nevető emberek; ám ha a szemünk nem is látja, az agyunk felfogja és elraktározza. Aztán ha majd másnap-harmadnap bemegyünk a boltba, és megpillantjuk a termék logóját, amit előtte napokban az agyunk a tévében-neten „látott”, biztos, hogy azt a terméket vesszük meg.
Nagyon-nagyon régen láttam egy krimit a televízióban, talán a Columbo sorozat egyik epizódja volt. Ha jól emlékszem, abban úgy hajtottak végre egy gyilkosságot, hogy filmvetítés előtt sós étellel kínálták meg az áldozatot, majd amikor beült a moziba, a vetített filmbe bevágtak egy filmkockát, amely vízzel telt poharat ábrázolt. Az áldozat a szemével nem érzékelte a vizespoharat, ám az agyával igen. Rájött, hogy szomjas, kiment a mosdóba inni, és ott ölték meg. Valami ilyesmi volt a történet, pontosan már nem emlékszem, de az tény, hogy az áldozat agyát manipulálták a bevágott vízzel, éppen úgy, ahogy nap mint nap a mi agyunkat is manipulálják a reklámokkal.
A boldogság látszata. Feltűnt nektek, hogy a festményeken az emberek általában nem mosolyognak? (A szabályt erősítő kivétel Mona Lisa, akit épp a mosolya tett híressé ‒ no meg persze a festője.)
Aztán jött a fénykép. Eleinte, fekete-fehérben, komoly arcokat örökített meg. Emlékeztek nagyszüleink, dédszüleink bekeretezett, falon függő esküvői fotóira, hogy milyen komoly arccal néznek le ránk?
Manapság viszont a fényképpel együtt jár a „csíííz”, belemosolygunk a kamerába, hogy az utókor számára a boldogságunkat örökítsük meg még akkor is, ha az adott pillanatban nem is vagyunk azok. Megjátsszuk az örömöt, jókedvet, elégedettséget… Miért tesszük?
Talán mert el akarjuk adni magunkat. Hogy kinek?
A lájkolóknak. Hiszen mint azt már tudjuk, a boldogság látszata eladható.
És még kinek áruljuk a látszat boldogságunkat?
Az utókornak és az utódoknak.
Nekik miért játsszuk meg, hogy boldogok vagyunk? Talán azért, hogy jó szívvel emlékezzenek ránk. Vagy talán amiatt szeretnénk elhitetni velük a boldogságunkat, hogy ők majd valóban azok legyenek.
Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.
Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu