A cím egy kicsit csalós. Én ugyanis sem azt nem tudom, hány előnye van a falunak a várossal szemben, ahogy azt sem, mennyi van a városnak a faluval szemben. Én csupán egyetlen előnyről szeretnék mesélni, benneteket pedig arra kérlek, írjátok meg kommentben ₋ vagy egyenesen nekem ₋ azokat az előnyöket, amelyeket ti észleltek akár a falu, akár a város javára.
A falu javára szóló história velem történt meg, illetve nem is velem, mert nem én voltam a főszereplője, de mindenképp az én szemem láttára, az én fülem hallatára. Úgy hívják: összefogás. Vagy emberség?
Történhetett mindez azért, mert a faluban az emberek ismerik egymást ₋ ha találkoznak, néhány szót váltanak, de legalábbis köszönnek ₋, és mivel ismerik, felelősséget éreznek a másik iránt.
Ne hidd, kedves Naplóm, hogy valami mesebeli településről szó. Nem. Csupán egy falu a többi között, minden bizonnyal sem nem jobb, sem nem rosszabb náluk. És mégis. Ez a falu a minap emberségből vizsgázott, és jelest kapott. Úgy hívják: Csabrendek.
Ott él egy idős, özvegy barátnőm egyedül egy nagy házban. A minap elesett, az őt látogató Családsegítő Szolgálat két tagja talált rá. Mentő, kórház.
A kórházból mi hoztuk haza Imrével. Nyitnánk a kaput, csakhogy egyik táskájában sem találjuk a kulcsot.
Talán harmadszor pakoltam ki mindhárom táskáját a már szinte elviselhetetlen forróságú autóban, amikor eszembe jutott, mivel mentő szállította a kórházba, annak ellenére nem valószínű, hogy ő zárta be a kaput, hogy azt állítja, igen.
És ekkor fogott össze a falu. A falugondnok, a családsegítők, a körzeti nővér, a barátnőm házától nem messze lakó barátnője, akinek nagylelkű lánya a bevásárlását szokta intézni, és a barátnőm szomszédságában élő önzetlen fiatal pár, akik már eddig is mindenben segítették: a férfi füvet nyírt, kertet rendezett, megjavított ezt-azt, az asszony meleg ételt, saját készítésű süteményt vitt át neki, és időnként rá-ránézett, hogy minden rendben van-e. Az összefogásnak köszönhetően előkerült a kulcs, és a barátnőm végre lepihenhetett a saját ágyában. Az éjszaka folyamán a külföldön élő lánya is megérkezett, hogy gondját viselje.
A barátnőm, akiről ez a történet szól, hetvenhat éves, rákos beteg, és övsömör kínozza. Én mégis irigylem őt. Mégpedig azért, mert azon kevesek egyike, akik elmondhatják magukról, törődő közegben élnek.
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
A falu 10 előnye a várossal szemben
Kedves Naplóm!
A cím egy kicsit csalós. Én ugyanis sem azt nem tudom, hány előnye van a falunak a várossal szemben, ahogy azt sem, mennyi van a városnak a faluval szemben. Én csupán egyetlen előnyről szeretnék mesélni, benneteket pedig arra kérlek, írjátok meg kommentben ₋ vagy egyenesen nekem ₋ azokat az előnyöket, amelyeket ti észleltek akár a falu, akár a város javára.
A falu javára szóló história velem történt meg, illetve nem is velem, mert nem én voltam a főszereplője, de mindenképp az én szemem láttára, az én fülem hallatára. Úgy hívják: összefogás. Vagy emberség?
Történhetett mindez azért, mert a faluban az emberek ismerik egymást ₋ ha találkoznak, néhány szót váltanak, de legalábbis köszönnek ₋, és mivel ismerik, felelősséget éreznek a másik iránt.
Ne hidd, kedves Naplóm, hogy valami mesebeli településről szó. Nem. Csupán egy falu a többi között, minden bizonnyal sem nem jobb, sem nem rosszabb náluk. És mégis. Ez a falu a minap emberségből vizsgázott, és jelest kapott. Úgy hívják: Csabrendek.
Ott él egy idős, özvegy barátnőm egyedül egy nagy házban. A minap elesett, az őt látogató Családsegítő Szolgálat két tagja talált rá. Mentő, kórház.
A kórházból mi hoztuk haza Imrével. Nyitnánk a kaput, csakhogy egyik táskájában sem találjuk a kulcsot.
Talán harmadszor pakoltam ki mindhárom táskáját a már szinte elviselhetetlen forróságú autóban, amikor eszembe jutott, mivel mentő szállította a kórházba, annak ellenére nem valószínű, hogy ő zárta be a kaput, hogy azt állítja, igen.
És ekkor fogott össze a falu. A falugondnok, a családsegítők, a körzeti nővér, a barátnőm házától nem messze lakó barátnője, akinek nagylelkű lánya a bevásárlását szokta intézni, és a barátnőm szomszédságában élő önzetlen fiatal pár, akik már eddig is mindenben segítették: a férfi füvet nyírt, kertet rendezett, megjavított ezt-azt, az asszony meleg ételt, saját készítésű süteményt vitt át neki, és időnként rá-ránézett, hogy minden rendben van-e. Az összefogásnak köszönhetően előkerült a kulcs, és a barátnőm végre lepihenhetett a saját ágyában. Az éjszaka folyamán a külföldön élő lánya is megérkezett, hogy gondját viselje.
A barátnőm, akiről ez a történet szól, hetvenhat éves, rákos beteg, és övsömör kínozza. Én mégis irigylem őt. Mégpedig azért, mert azon kevesek egyike, akik elmondhatják magukról, törődő közegben élnek.
Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.
Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu