Most, hogy a férjem az egy hét kórház után itthon lábadozott, gyakran néztük a tévét. Egészen pontosan, gyakran bekapcsoltuk, aztán volt, hogy néztük is, főként az itthonléte első napjaiban, mert akkor még leginkább csak pihent a nappaliban, keze ügyében a tévé távirányítójával, és nagyokat aludt. Amikor meg ébren volt, szokásától eltérően nem kapcsolgatott a csatornák között, hanem azt az adót nézte, amelyiken a tévé a bekapcsolásakor állt.
Én a konyhában ügyködtem, próbáltam olyan ételt készíteni, amit majd meg is eszik, mert az én, egyébként jó étvágyú párom a betegsége idején alig-alig evett. Szóval a konyhában ügyködtem, amikor álmos hangon azt mondta:
‒ Mostanában sokat foglalkoznak a földönkívüliekkel.
Ránéztem a csatorna kijelzőjére. Ugyanott állt, ahol előtte való nap, meg tán az azelőtt való nap is.
‒ Szerintem csak ezen a csatornán ‒ feleltem, és leültem mellé, hogy meghallgassam, miről is beszélnek azon a bizonyos adón.
Tudományosnak és – meglepődésemre – hihetőnek hangzott.
Mielőtt belemerülnék a földönkívüliek témába, valamit le kell szögeznem. Én hiszem és vallom, hogy valahol a világegyetemben a Földbolygón kívül is van élet. Azt viszont, hogy itt, a mi Föld nevű bolygónkon lennének, hogy közöttünk járkálnának, nos, nagyon valószínűtlennek gondolom. Azoknak az embereknek pedig, akik váltig hangoztatják, hogy találkoztak velük, sőt, elvitték őket az ufók, megkérdőjelezem az igazmondását.
Azzal együtt – vagy annak ellenére –, hogy nem hiszek a köztünk járkáló ufókban, volt egy fura álmom. Tényleg nagyon fura volt, annyira különös, hogy az egyik, még csak kéziratban, kéziratként létező könyvemben meg is írtam. Ez az álmom ráadásul rendkívül valóságosnak tűnt, annak ellenére, hogy bizarrabb nem is lehetett volna. Viszont Pataki Attilával ellentétben engem ebben a bizarr álmomban sem vittek el az ufók. Valamiért nem kellettem nekik.
Hogy miért nem? Fogalmam sincs, erről nem szólt az álom. Talán mert látták, mennyire félek tőlük, és megszántak. Vagy talán nem voltam elég érdekes számukra. Hogy akkor meg miért zavarták meg az álmomat, miért jöttek el hozzám benne? Nem tudom. Talán az ide úton még azt hitték, érdemes vagyok a figyelmükre, aztán, hogy szemtől szembe kerültek velem az álmomban, rádöbbentek, hogy mégsem.
Mindenesetre, ha meg is sértették az önérzetemet, nagyra értékelem, hogy nem vittek magukkal. És most, hogy a betegségből lábadozó férjemmel együtt nézzük a tévében a róluk készült műsort, úgy hiszem, ebben a férjem is egyetért velem.
Búcsúzom, hamarosan találkozunk.
Ha tetszett az írás, kérlek, kedveld, kövesd az oldalamat!
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
A földönkívüliek a Földön kívül vannak?
A földönkívüliek a Földön kívül vannak?
Kedves Naplóm!
Most, hogy a férjem az egy hét kórház után itthon lábadozott, gyakran néztük a tévét. Egészen pontosan, gyakran bekapcsoltuk, aztán volt, hogy néztük is, főként az itthonléte első napjaiban, mert akkor még leginkább csak pihent a nappaliban, keze ügyében a tévé távirányítójával, és nagyokat aludt. Amikor meg ébren volt, szokásától eltérően nem kapcsolgatott a csatornák között, hanem azt az adót nézte, amelyiken a tévé a bekapcsolásakor állt.
Én a konyhában ügyködtem, próbáltam olyan ételt készíteni, amit majd meg is eszik, mert az én, egyébként jó étvágyú párom a betegsége idején alig-alig evett. Szóval a konyhában ügyködtem, amikor álmos hangon azt mondta:
‒ Mostanában sokat foglalkoznak a földönkívüliekkel.
Ránéztem a csatorna kijelzőjére. Ugyanott állt, ahol előtte való nap, meg tán az azelőtt való nap is.
‒ Szerintem csak ezen a csatornán ‒ feleltem, és leültem mellé, hogy meghallgassam, miről is beszélnek azon a bizonyos adón.
Tudományosnak és – meglepődésemre – hihetőnek hangzott.
Mielőtt belemerülnék a földönkívüliek témába, valamit le kell szögeznem. Én hiszem és vallom, hogy valahol a világegyetemben a Földbolygón kívül is van élet. Azt viszont, hogy itt, a mi Föld nevű bolygónkon lennének, hogy közöttünk járkálnának, nos, nagyon valószínűtlennek gondolom. Azoknak az embereknek pedig, akik váltig hangoztatják, hogy találkoztak velük, sőt, elvitték őket az ufók, megkérdőjelezem az igazmondását.
Azzal együtt – vagy annak ellenére –, hogy nem hiszek a köztünk járkáló ufókban, volt egy fura álmom. Tényleg nagyon fura volt, annyira különös, hogy az egyik, még csak kéziratban, kéziratként létező könyvemben meg is írtam. Ez az álmom ráadásul rendkívül valóságosnak tűnt, annak ellenére, hogy bizarrabb nem is lehetett volna. Viszont Pataki Attilával ellentétben engem ebben a bizarr álmomban sem vittek el az ufók. Valamiért nem kellettem nekik.
Hogy miért nem? Fogalmam sincs, erről nem szólt az álom. Talán mert látták, mennyire félek tőlük, és megszántak. Vagy talán nem voltam elég érdekes számukra. Hogy akkor meg miért zavarták meg az álmomat, miért jöttek el hozzám benne? Nem tudom. Talán az ide úton még azt hitték, érdemes vagyok a figyelmükre, aztán, hogy szemtől szembe kerültek velem az álmomban, rádöbbentek, hogy mégsem.
Mindenesetre, ha meg is sértették az önérzetemet, nagyra értékelem, hogy nem vittek magukkal. És most, hogy a betegségből lábadozó férjemmel együtt nézzük a tévében a róluk készült műsort, úgy hiszem, ebben a férjem is egyetért velem.
Búcsúzom, hamarosan találkozunk.
Ha tetszett az írás, kérlek, kedveld, kövesd az oldalamat!
Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu