Te már tudod, van, hogy a tízes számot én nem pontosan használom, hanem csak úgy megközelítőleg, vagy még úgy sem. Ez azt jelenti, hogy a címben szereplő tíz tünet lehet több, de ugyanúgy kevesebb is tíznél. Nos, akkor kezdjük!
Ez év júniusában egy keddi nap hajnali négy órakor arra ébredtem, hogy eldugult az orrom. Mielőtt kitört a pandémia, ügyet sem vetettem volna egy kis orrdugulásra. Mivel parlagfűre és néhány pázsitfűfélére allergiás vagyok, elintéztem volna azzal, hogy valamelyik korábban virágzik a szokásosnál. Ám a koronavírus mindent megváltoztatott, a gondolkodásomat is.
Minthogy az egészségügyben dolgozom, nap mint nap sok emberrel találkozom, nem szerettem volna megfertőzni őket, főként úgy, hogy bár felmerült bennem a gyanú, mégsem bizonyosodtam meg róla, hogy negatív vagyok-e. Tesztelnem kell magamat!
Úgy hallottam másoktól, hogy annak, aki pozitív, úgy szalad fel a piros sáv a kontrollterületig, mintha húznák, és felfutás közben a tesztterületen már meg is jelenik a piros csík.
Levettem a mintát, előírás szerint rácseppentettem a kazettára. Semmi. Nem futott, csak vánszorgott, végül megjelent a kontrollcsík. Öt perc elmúltával még mindig ugyanaz, a tesztterületen nincs piros csík. Aztán mintha egy haloványnál is haloványabb, pirosnak csak túlzással nevezhető csíkszerűség jelent volna meg a tesztterületen. Annyira halvány volt, hogy képtelen voltam eldönteni, egy csík van vagy kettő. (Ha valakinél még netán nem csináltak tesztet, a két csík jelzi, hogy az illető pozitív.) Holott ez rendkívül fontos volt, néhány óra múlva indulnom kellett dolgozni, ám ha két csík van, természetesen nem mehetek, itthon kell maradnom. Ráadásul nálunk nyaralt az unokám és a menyem, őket is féltettem.
Már azon gondolkodtam, csinálok még egy tesztet, amikor a jövés-menésemre Imre is felébredt.
− Ha már úgyis fent vagy, megnéznéd, hogy hány csík van? – kértem. – Még a tizenöt percen belül vagyunk.
Imre rápillantott a tesztre, és már mondta is:
− Ez covid.
Már nem hagytam el addig a hálószobát, amíg a menyem össze nem pakolta a holmijukat. Az unokám az udvarról az ablakon át integetett, majd FFP2 maszkkal a szája és az orra előtt Imre hazavitte őket.
Délelőtt fél tízre már én is rájöttem, hogy ez valóban covid. Belázasodtam, és olyan gyenge voltam, hogy a fejemet nehéz volt felemelnem. Az orrdugulásom viszont teljesen megszűnt.
Két napig magas lázam volt. ez idő alatt nagyjából annyi időre keltem csak ki az ágyból, míg a lázcsillapítót bevettem. Azt hiszem, az segített át ezen a két napon, hogy rengeteget aludtam.
A harmadik nap már csak hőemelkedésem volt, aludni viszont nem tudtam, így ébren szembesültem vele, mennyire legyengültem. Még a legelején, abban a pár órában, amikor már tudtam, hogy megfertőződtem, de még jól éreztem magamat, felköltöztem az emeletre, hogy elszeparáljam magamat Imrétől. Főként az ágyat nyomtam, és iszonyatosan fájt a fejem.
Az ötödik nap egészen jól éreztem magamat, gondoltam, csinálok egy tesztet, hátha már „kiveszett” belőlem a vírus. No, olyan gyorsan futott fel a piros sáv, mint azt másoktól hallottam, és mire kettőt pislantottam, már ott virított a tesztkazettán a két piros csík.
Az első pozitív teszt utáni nyolcadik napon negatív lett a teszt, vagyis már nem fertőztem, s akár dolgozni is mehettem volna. Csakhogy. Hiába voltam már „nem covidos”, bizonyos időnként olyan gyengeség tört rám, hogy azonnal le kellett ülnöm-feküdnöm, hogy el ne essem.
Habár csak egy hétig volt kimutatható bennem a fertőzés, a munkából két hétre estem ki. Ezzel együtt azt mondom, könnyen megúsztam, hiszen nem maradt szövődménye a betegségnek, teljesen rendben vagyok.
A címben jelzett 10 tünetből most összefoglalom, hogy valójában hányat észleltem magamon.
Orrdugulás (csak néhány órán át, de ez jelezte, hogy elkaptam)
Láz
Fejfájás
Fáradékonyság
Ez összesen négy.
Egyszerű megszámolni, a tüneteket meg egyetlen szóval kifejezni. Orrdugulás. Láz. Fejfájás. Fáradékonyság.
Amit viszont nem lehet egyszerűen, egyetlen szóval kifejezni, habár az is a covid mint betegség vonzata (kérlek, hadd hívjam covidnak, így, pongyolán, hiszen így nevezzük a hétköznapokban), azt most próbálom leírni. Nem vagyok biztos benne, hogy sikerül, hogy érthető lesz, amit mondani akarok, éppen amiatt, mert egyetlen szó nincs rá. Marad tehát a körülírás.
Mielőtt megfertőződtem, egy jófajta, füstölt házikolbászért a világ végére elmentem volna, annyira szerettem. Hát még az illatát! Pompásnak, sőt fenségesnek találtam, s ahogy szagolgattam, felidéződött a gyerekkorom, amikor disznóvágás után a másik utcába füstre vitt kolbászt pár nap múlva apám szánkóval húzta haza. Az odaúton ott ücsörögtem a szánkón én is, hazafelé már gyalogoltam, s a szálból letört füstölt kolbász darabkát szagolgattam. Mennyei volt! Az íze is.
A covidosságom óta nem szeretem a kolbász füstölt szagát. Még csak azt sem mondom, hogy ellentettjére fordult a szerelem, mert nem undorodtam meg tőle, csupán nem szerez örömet. Feldarabolom, beleteszem az ételbe, felszeletelem, ráteszem a kenyérre, zsömlére, feltálalom a családnak, de közben nem dugom az orrom alá, hogy még intenzívebben érezzem, és nem kapok be belőle egy-egy falatkát. Amint végzek a vele való munkálattal, olyan alaposan mosom meg a kezemet, amit egy kis füstillat nem érdemel.
Nem csak az illatáért, az ízéért sem rajongok már. És ez fáj nekem. Olyan csodálatos volt felidézni minden egyes füstölt kolbász illat-íz kavalkáddal a gyerekkoromat, és a covid ezt elvette tőlem.
Arra kérlek benneteket, írjátok meg akár kommentben, akár az e-mail címemre, ti hány tünetet észleltetek magatokon, amikor átestetek ezen a betegségen.
Azoknak pedig, akik megúszták, további jó egészséget kívánok. (No meg persze azoknak is, akik nem!)
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
A koronavírus 10 tünete − magamon
Kedves Naplóm!
Te már tudod, van, hogy a tízes számot én nem pontosan használom, hanem csak úgy megközelítőleg, vagy még úgy sem. Ez azt jelenti, hogy a címben szereplő tíz tünet lehet több, de ugyanúgy kevesebb is tíznél. Nos, akkor kezdjük!
Ez év júniusában egy keddi nap hajnali négy órakor arra ébredtem, hogy eldugult az orrom. Mielőtt kitört a pandémia, ügyet sem vetettem volna egy kis orrdugulásra. Mivel parlagfűre és néhány pázsitfűfélére allergiás vagyok, elintéztem volna azzal, hogy valamelyik korábban virágzik a szokásosnál. Ám a koronavírus mindent megváltoztatott, a gondolkodásomat is.
Minthogy az egészségügyben dolgozom, nap mint nap sok emberrel találkozom, nem szerettem volna megfertőzni őket, főként úgy, hogy bár felmerült bennem a gyanú, mégsem bizonyosodtam meg róla, hogy negatív vagyok-e. Tesztelnem kell magamat!
Úgy hallottam másoktól, hogy annak, aki pozitív, úgy szalad fel a piros sáv a kontrollterületig, mintha húznák, és felfutás közben a tesztterületen már meg is jelenik a piros csík.
Levettem a mintát, előírás szerint rácseppentettem a kazettára. Semmi. Nem futott, csak vánszorgott, végül megjelent a kontrollcsík. Öt perc elmúltával még mindig ugyanaz, a tesztterületen nincs piros csík. Aztán mintha egy haloványnál is haloványabb, pirosnak csak túlzással nevezhető csíkszerűség jelent volna meg a tesztterületen. Annyira halvány volt, hogy képtelen voltam eldönteni, egy csík van vagy kettő. (Ha valakinél még netán nem csináltak tesztet, a két csík jelzi, hogy az illető pozitív.) Holott ez rendkívül fontos volt, néhány óra múlva indulnom kellett dolgozni, ám ha két csík van, természetesen nem mehetek, itthon kell maradnom. Ráadásul nálunk nyaralt az unokám és a menyem, őket is féltettem.
Már azon gondolkodtam, csinálok még egy tesztet, amikor a jövés-menésemre Imre is felébredt.
− Ha már úgyis fent vagy, megnéznéd, hogy hány csík van? – kértem. – Még a tizenöt percen belül vagyunk.
Imre rápillantott a tesztre, és már mondta is:
− Ez covid.
Már nem hagytam el addig a hálószobát, amíg a menyem össze nem pakolta a holmijukat. Az unokám az udvarról az ablakon át integetett, majd FFP2 maszkkal a szája és az orra előtt Imre hazavitte őket.
Délelőtt fél tízre már én is rájöttem, hogy ez valóban covid. Belázasodtam, és olyan gyenge voltam, hogy a fejemet nehéz volt felemelnem. Az orrdugulásom viszont teljesen megszűnt.
Két napig magas lázam volt. ez idő alatt nagyjából annyi időre keltem csak ki az ágyból, míg a lázcsillapítót bevettem. Azt hiszem, az segített át ezen a két napon, hogy rengeteget aludtam.
A harmadik nap már csak hőemelkedésem volt, aludni viszont nem tudtam, így ébren szembesültem vele, mennyire legyengültem. Még a legelején, abban a pár órában, amikor már tudtam, hogy megfertőződtem, de még jól éreztem magamat, felköltöztem az emeletre, hogy elszeparáljam magamat Imrétől. Főként az ágyat nyomtam, és iszonyatosan fájt a fejem.
Az ötödik nap egészen jól éreztem magamat, gondoltam, csinálok egy tesztet, hátha már „kiveszett” belőlem a vírus. No, olyan gyorsan futott fel a piros sáv, mint azt másoktól hallottam, és mire kettőt pislantottam, már ott virított a tesztkazettán a két piros csík.
Az első pozitív teszt utáni nyolcadik napon negatív lett a teszt, vagyis már nem fertőztem, s akár dolgozni is mehettem volna. Csakhogy. Hiába voltam már „nem covidos”, bizonyos időnként olyan gyengeség tört rám, hogy azonnal le kellett ülnöm-feküdnöm, hogy el ne essem.
Habár csak egy hétig volt kimutatható bennem a fertőzés, a munkából két hétre estem ki. Ezzel együtt azt mondom, könnyen megúsztam, hiszen nem maradt szövődménye a betegségnek, teljesen rendben vagyok.
A címben jelzett 10 tünetből most összefoglalom, hogy valójában hányat észleltem magamon.
Ez összesen négy.
Egyszerű megszámolni, a tüneteket meg egyetlen szóval kifejezni. Orrdugulás. Láz. Fejfájás. Fáradékonyság.
Amit viszont nem lehet egyszerűen, egyetlen szóval kifejezni, habár az is a covid mint betegség vonzata (kérlek, hadd hívjam covidnak, így, pongyolán, hiszen így nevezzük a hétköznapokban), azt most próbálom leírni. Nem vagyok biztos benne, hogy sikerül, hogy érthető lesz, amit mondani akarok, éppen amiatt, mert egyetlen szó nincs rá. Marad tehát a körülírás.
Mielőtt megfertőződtem, egy jófajta, füstölt házikolbászért a világ végére elmentem volna, annyira szerettem. Hát még az illatát! Pompásnak, sőt fenségesnek találtam, s ahogy szagolgattam, felidéződött a gyerekkorom, amikor disznóvágás után a másik utcába füstre vitt kolbászt pár nap múlva apám szánkóval húzta haza. Az odaúton ott ücsörögtem a szánkón én is, hazafelé már gyalogoltam, s a szálból letört füstölt kolbász darabkát szagolgattam. Mennyei volt! Az íze is.
A covidosságom óta nem szeretem a kolbász füstölt szagát. Még csak azt sem mondom, hogy ellentettjére fordult a szerelem, mert nem undorodtam meg tőle, csupán nem szerez örömet. Feldarabolom, beleteszem az ételbe, felszeletelem, ráteszem a kenyérre, zsömlére, feltálalom a családnak, de közben nem dugom az orrom alá, hogy még intenzívebben érezzem, és nem kapok be belőle egy-egy falatkát. Amint végzek a vele való munkálattal, olyan alaposan mosom meg a kezemet, amit egy kis füstillat nem érdemel.
Nem csak az illatáért, az ízéért sem rajongok már. És ez fáj nekem. Olyan csodálatos volt felidézni minden egyes füstölt kolbász illat-íz kavalkáddal a gyerekkoromat, és a covid ezt elvette tőlem.
Arra kérlek benneteket, írjátok meg akár kommentben, akár az e-mail címemre, ti hány tünetet észleltetek magatokon, amikor átestetek ezen a betegségen.
Azoknak pedig, akik megúszták, további jó egészséget kívánok. (No meg persze azoknak is, akik nem!)
Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.
Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu