Napra pontosan tizenkilenc és fél éves koromban veszítettem el testi és lelki ártatlanságomat. Ez a dátum azóta a gyász napja számomra. A gyászé és az emlékezésé. Ilyenkor elsétálok a szomszéd falu temetőjébe, virágot teszek kis öregjeim sírjára, majd leülök a temető egyetlen padjára, és emlékezem. Ha itthon van, elkísér a fiam. Nagydarab, sűrűkötésű fiatalember, ám szelíd és a lelke érzékeny. Latint tanít a gödöllői gimnáziumban. Mindent tud a két kis öregemről, s bár sohasem találkozott velük, tudom, ugyanúgy szereti őket, mint én.
Sopronban születtem. Apám könyvtáros volt, anyám magyar nyelvet és irodalmat tanított a József Attila gimnáziumban. Úgy nőttem fel, hogy míg anyám a vacsorát főzte, apám Petőfit olvasott nekem. Halk hangja még most is a fülemben cseng, amint a róna szépségéről mesél.
Kisiskolás voltam, amikor egy nyáron útra keltünk, hogy a saját szemünkkel lássuk az Alföldet. És én, akárcsak Petőfi, végérvényesen beleszerettem.
Anyám ötlete volt, hogy keressük fel a nagynénjét, akit már vagy tíz éve nem látott, és aki, amióta férjhez ment, az Alföldön lakott. A kicsinyke ház a falu szélén állt. Ablakában muskátlik, udvarán a fű frissen kaszált, a kúthoz támasztva ásók, kapák. A kert végében a Tisza kanyargott.
Jöttünkre Mariska néni fürgén szaladt ki a házból, örömében könnyező szemét törölgetve. Aztán Karcsi bácsi is feltűnt az ajtóban, és szelíden megrótta az asszonyt.
– Megtudhatnám-e, hites feleségem, mi az oka, hogy az udvaron várakoztatod a becses vendégeket?
– Hát csak az, hites uram, hogy előbb magam szeretnék gyönyörködni bennük – fogadta a feddést az asszony, de már tessékelt is be bennünket a házba.
Az első pillanattól szívembe zártam a két kis öreget. Karcsi bácsi dörmögő beszédjének lassú tempója eggyé vált bennem az alföldi tájjal, a Tisza lassú folyásával, s nyugalom töltött el. Úgy éreztem, hazaértem.
Mariska néni még a dunántúli rokonokról érdeklődött, amikor hazaért az unokájuk. A szülei autóbalesetben haltak meg, azóta a nagyszülők nevelték. Csilla négy évvel volt idősebb nálam, és olyan szép, akár egy festmény; egészségtől duzzadó teste csupa gömbölyűség. Én csúnyácska voltam és vézna, hegyes csontjaim majd’ átszúrták a bőrömet, ám Csillát ez nem zavarta, úgy ölelt magához, mint egy rég látott barátot.
Azontúl a nyarakat az Alföldön töltöttem. Gyerekszívem teljes melegével szerettem Csillát és a két kis öreget. Csillával egy ágyban aludtunk, s reggelente, hogy jó étvágyunk legyen, Mariska néni egy korty édes pálinkával ébresztett minket. Aztán felöltöztünk, a kútnál megmosakodtunk, majd nekiláttunk a reggelinek. Én otthon csak csipegettem, ám az Alföldön annyit ettem, mint egy aratómunkás. Volt házi paprikától tűzpiros kolbász, parasztsonka, vajsárga abált szalonna, s hatalmas, lédús paradicsomok. Meg persze kenyér, kemencében sült, ropogós héjú házi kenyér… Az illata még mindig az orromban van.
Délelőttönként segédkeztünk a főzésben, aztán a Tisza partján csavarogtunk a napsütésben. Három órakor hazamentünk, mert arra ért haza Karcsi bácsi is a malomból, ahol nyugdíjasként dolgozott, és közösen megebédeltünk. Ebéd közben Mariska néni végigsimított a fejemen, Karcsi bácsi meg azt dörmögte.
– Pátyolgasd csak, pátyolgasd, hites feleségem! Tudom, azért kedveled ennyire, mert a szülőfölded illatát hozta el neked!
Mariska néni elmosolyodott, s mi Csillával tudtuk, hogy Karcsi bácsi igazat beszél: a kicsike asszony boldog, ha a Dunántúlról hall híreket. Ám azt is tudtuk, semmivel sem cserélné fel itteni életét.
Ebéd után mi hárman, lányok – Karcsi bácsi hívott így minket – rendbe tettük a konyhát, Karcsi bácsi az újságot nézte át. Aztán, amikor a nap már veszített az erejéből, Karcsi bácsi jeladásként rágyújtott a pipájára, fogtuk a sámlikat, és kiültünk az udvarra. Én a családomról meséltem, és azokról a rokonokról, akiket Mariska néni is ismert. Csilla arról, mi szeretne lenni majd, ha felnő. A két kis öreg pedig a fiatalságáról, s közben szelíd intelmekkel láttak el bennünket.
Mariska néni kicsi volt, törékeny, arcán ezernyi ránc. Beszéd közben néha apró kontyához érintette a kezét, mintha csak azt ellenőrizné, nem bomlott-e ki a hajtűk szorításából. Karcsi bácsi sovány volt, majdhogynem vézna, első ránézésre senki sem mondta volna róla, hogy egész nap lisztes zsákokat emelget. Inas testében erő rejlett, a lényéből nyugalom áradt. Mesélt mindenről: a szüleiről, a gyerekkoráról, a munkájáról, arról, hogyan ismerkedett meg Mariska nénivel. Csak egyetlen dologról nem beszélt soha: a bal lábikráján lévő mély forradásról.
Egyik éjjel aztán Csilla mesélte el a heg történetét.
A háború vége felé Karcsi bácsi három zsidó nőt bújtatott a házában: egy tizenhat év körüli lányt, az édesanyját és annak az anyját. Aztán egy éjjel négy férfi tört be az udvarra – Karcsi bácsi ismerte őket, a szomszéd faluban laktak –, és azt követelték, hogy küldje el a nőket. Amikor Karcsi bácsi nemet mondott, és vissza akart térni a házba, egyikük a kúthoz támasztott kapával hátulról belevágott a lábába.
Ettől fogva még jobban szerettem a kis öreget. Ő volt az egyetlen hős, akit nem valamelyik könyv lapjairól, hanem az életből ismertem.
Másodikos gimnazista voltam, amikor egy péntek délután Csilla értesítette a szüleimet, hogy meghaltak a kis öregek. Karcsi bácsi ment el elsőként, de Mariska néni sem érte meg a reggelt. Csilla hozzánk költözött, majd két évvel később férjhez ment, és a férjével Belgiumban telepedtek le.
A tizenkilencedik születésnapom után négy hónappal ismerkedtem meg Istvánnal. Egy alföldi kis faluból jött fel két napra a fővárosba mezőgazdasági gépeket vásárolni, én meg Budapesten tanultam. Az első pillanatban egymásba szerettünk. Az én szerelmem persze érthető volt: István párás, barna szeme melegséget sugárzott, közel két méter magas és csupa izom volt, nyugalom és magabiztosság áradt belőle. Ő testesített meg számomra mindent, amit gyerekkoromban annyira szerettem. Ráadásul a szülőfaluja szomszédos volt kis öregjeim falujával. Hogy ő mit látott bennem, akkor nem tudtam, de ma már úgy vélem, épp azt, ami vagyok: kicsi, csúnyácska, vézna nő.
Egy hónapja jártunk együtt, amikor István megkérte a kezemet, én pedig önfeledten mondtam igent. Másnap délután Sopronba utaztunk, hogy megismerkedjen a szüleimmel.
A szüleim velem együtt örültek hirtelen jött házasságom hírének, még az sem szegte kedvüket, hogy emiatt ott hagyom az egyetemet. Ám ahogy telt a délután, azt vettem észre, hogy egyre kevésbé tetszik nekik István. Mikor kettesben maradtunk apámmal, megkérdeztem, mit kifogásolnak benne. Apám nem adott egyenes választ, nem akarta megbántani az érzéseimet, ám az óvatos szavaiból azt vettem ki, túl hangosnak, már-már harsánynak tartják, s hogy a magabiztossága a vélt nagyszerűségén alapszik.
Nem keserített el csendes nemtetszésük. Biztos voltam benne, ha majd jobban megismerik, rájönnek, milyen csodálatos ember. Megértő és kedves, és ahogy rám nézett a párás szemével, tudtam, nincs szerencsésebb lány kerek e világon. Minthogy mindketten mélyen vallásos katolikus családból származunk, a testi szerelmet a nászéjszakára tartogattuk.
Úgy terveztük, az esküvő után egy ideig az édesapjánál lakunk – édesanyja még István csecsemőkorában meghalt −, aztán majd a szomszédos telken felépítjük a saját házunkat. A kertben én majd zöldségeket termesztek, az ólakban csirkéket, kacsákat, malacokat nevelek, István pedig úgy, mint eddig, s ahogy az apja meg a nagyapja is tette, a földeken dolgozik. Már láttam magunkat, ahogy munkánk végeztével lemosakszunk a kútnál, hónunk alá fogjuk sámlijainkat, s a már búcsúzkodó napsütésben kiülünk az udvarra beszélgetni.
A háromszáz fős lakodalom István szülőházának udvarán volt. Sem nekem, sem Istvánnak nincs kiterjedt rokonsága, ám ő és az apja, sőt a nagyapja is megbecsült ember volt a faluban, így majd’ mindenki eljött a lakodalomba. Aznap az alföldi emberek megmutatták nekem a mulatós oldalukat is. Kora estétől folyt a tánc, móka és kacagás, még a szüleim is feladták a tartózkodásukat, hajnalodott, amikor hazaindultak.
Reggel hat óra felé a vendégek már vagy hazamentek, vagy ültükben aludtak el. Csupán István, az édesapja és a nagyapja tartotta magát − az italt éppen olyan jól bírták, mint az éjszakázást. Az apósom és az édesapja egymás vállát átkarolva beszélgettek, s ha nevettek, a térdüket csapkodták jó kedvükben. Rendkívüli módon hasonlítottak egymásra, s István rájuk. Egyszer csak hites uram megcsókolta a homlokomat, aztán átült hozzájuk. Most mindhárman szembe kerültek velem. Fenséges látvány volt! Három hatalmas férfi, akiken látszik, hogy rajongva szeretik egymást! A nagyapának – bár már nyolcvan felé járt – csupán az arcán hagyott nyomot az idő, testi erejéből alig veszített. István mesélte, hogy néhány éve még úgy emelte ki a sárban megfeneklett szekeret, mintha tollpihe volna. Néztem, ahogy szívlapát nagyságú tenyerével a fia és az unokája vállát lapogatja, s melegség öntötte el a szívemet.
Észrevette, hogy figyelem. Rám kacsintott, majd hangosabban kezdett beszélni, ezzel mintegy engem is bevont a társalgásba. Én ugyan egy szót sem szóltam, nem akartam megtörni a varázst, melyet a három rendkívüli férfi látványa jelentett, de most már nemcsak láttam, hanem hallottam is őket. A hangjuk is szerfölött hasonlított. Ha lehunytam a szememet, nem tudtam megkülönböztetni, melyiküké. Főleg a nagyapa beszélt, István, ahogy ez egy tisztelettudó fiúhoz és unokához illik, a legkevesebbet. Mint kiderült, egyik történetet sem most hallották először, mégis minden kis anekdotán boldogan, teli szájjal kacagtak. Huncut kölykökre hasonlítottak, s a rajongásom irántuk egyre jobban nőtt. A nagyapa ízesen beszélt, dunántúli tájszóláshoz szokott fülem madárdalnak hallotta. Bár a nevén nevezett mindent, nem volt sem durva, sem ízléstelen. Jóságos apa és nagyapaként csak azzal törődött, hogy a fiát és az unokáját szórakoztassa, és én hálát adtam Istennek, hogy hozzájuk tartozom.
Egy kicsit elbólinthattam. Magát a mesét nem hallottam, csupán az azt követő hangos nevetést. Újra figyelni kezdtem. Gondolatban a nyakuk köré fontam a karjaimat, s vártam, miről fog szólni a következő történet.
– Nagyapa – kérte István –, azt meséld el, amikor a szomszéd faluban móresre tanítottátok azt az alakot!
– Azt már annyiszor, de annyiszor elmondtam! – szabadkozott nagyapa. – Kicsi gyerekként is mindig ezt meséltetted velem, már kívülről fújod az egészet!
– Úgy szeretném hallani, nagyapa! – fogta könyörgőre István. – Ennél mulatságosabbat kitalálni sem lehet!
Boldogan füleltem. Rettentő kíváncsi voltam, mit tart ennyire szórakoztatónak az én csodálatos férjem.
– Hát jó – egyezett bele nagyapa.– Aztán ha valamit rosszul mondok, javíts ki! Szóval, a második világégés vége felé szabadságon voltunk itthon három falubéli katonatársammal. Szegről-végről a rokonaim voltak. Megtudtuk, hogy a szomszéd faluban egy lúdtalpas, nyápic kis alak, akit kiszuperáltak a katonaságtól, zsidókat bújtat a házában.
Amikor a nagyapa a zsidó szót kimondta, István felnevetett, mintha valami roppant szellemeset hallott volna. Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy talán még sem bírja annyira az italt, mint gondoltam.
– Úgy döntöttünk a komáimmal, hogy móresre tanítjuk a lúdtalpast – István ismét felnevetett –, mert ugye még sem illik, hogy becsületes magyar ember zsidókat rejtegessen. Egyik éjjel átsétáltunk hát a szomszéd faluba, s bezörgettünk a nyápic ajtaján.
– Azt kifelejtetted, hogy Kálmán bácsi kutyáját is magatokkal vittétek! – kotyogott közbe tudálékosan István.
– Ja, igaz, a kutya! Kálmán komámnak volt egy behemót kutyája. Gubancos, fekete szőrű dög, akkora, mint egy disznó, és állandóan éhes. A nevét a bundájáról kapta, Gubancnak hívták. Szóval bezörgettünk a nyápichoz – István röhögött, csillogó szemét egy pillanatra sem vette le az öregapjáról –, az meg úgy, ahogy volt, egy szál gatyában kijött az udvarra. A pipaszár fehér lábai csak úgy világítottak a sötétben!
– Úgy hallottuk, zsidókat rejtegetsz! – dörrent rá a Kálmán nevű komám. – No, add elő őket gyorsan, mielőtt még rád gyújtjuk a házat!
A lúdtalpas meg ahelyett, hogy beijedt volna, mint az egy ilyen nyápictól illenék, ha négy bivalyerős férfival áll szemben, felfújta magát, és azt felelte.
– Takarodjatok a fenébe! – azzal megfordult, és indult vissza a házba.
Gondolhatjátok, a meglepetéstől tátva maradt a szánk! Végül én tértem magamhoz legelébb; felkaptam a nyápic kapáját, ami a kúthoz volt támasztva, és belevágtam a lábikrájába. A nyápic a szerszámait megbecsülte, mert a kapa olyan éles volt, mint a borotva. Úgy vágott bele a húsába, mintha csak porhanyós föld volna. A kapa nyomán a hús kifordult a lábából, és lepottyant a földre. – István már nyerített, mint egy ló, örömében a vaskos térdeit csapdosta. – Az örökké éhes Gubanc meg, mintha csak erre várt volna, odaszaladt, és szőröstül-bőröstül benyelte.
István jobbra-balra dülöngélt a röhögéstől. Az apja meg a vénség is vele tartott, eltátva fogatlan száját. Amikor lecsillapodtak, a vénember folytatta.
– A lúdtalpas a földre rogyott, kezét a lyukas lába szárán szorongatta. Mi persze a komáimmal a hasunkat fogtuk nevettünkben, és Gubancot kérdezgettük, éhes-e még. Egyszer csak három némber szaladt ki a házból. Körülvették a lúdtalpast, és megpróbálták bekötni a lábát. Mind a három zsidó volt. A két öregen messziről látszott, a horgas orruk csak úgy meredezett elő a pofájuk síkjából. De a harmadik, a fiatal, az más volt. Szégyen ide, szégyen oda, csinos egy jószág volt. Ha nem tudtam volna, hogy piszkos zsidó, hát megprütykölöm! Láttam Kálmánon, ő is erre gondol, de én megfogtam a vállát.
– Megőrültél? Még valami kórságot kapsz tőle! Inkább levágnám mind a két kezemet, mint hogy egy ilyenhez hozzáérjek!
István már nem nyerített. Imádattól csöpögő pillantást vetett a vénemberre, aztán átkarolta a vállát, s meghatottan dadogta.
– Te vagy a legjobb ember a világon, nagyapa! Még arra is volt gondod, hogy Kálmán bácsival törődj!
Nem tudom, mi történt aztán. Az biztos, nem árultam el ezeknek, hogy a „lúdtalpas, nyápic alak”, az én drága kis öregem. Nem akartam újabb, nevetésre ingerlő adomával gyarapítani a vénembert. Azt sem tudom, hogy kerültem a hálószobába. Bár biztos, hogy nem ájultam el, csupán attól a pillanattól emlékezem, hogy István leengedi a redőnyöket.
Bénultan ültem az ágyon. István elém térdelt.
– Kedvesem, drágaságom, kicsi feleségem! Isten áldását adta ránk, már nem kell megálljt parancsolnunk az érzékeinknek! Mielőtt még azt hinnéd, csupán a vágyam beteljesüléséért vártam a nászéjszakát, elmondok valamit. A családunkban réges-régi hagyomány, hogy az elsőszülött gyermek fiú, és hogy e fiú a nászéjszakán fogan. Apám, nagyapám, sőt az ő apja is a szüleik első éjszakája után pontosan kilenc hónapra született. Gondold el, kicsikém, kilenc hónappal ez után a csodálatos éjszaka után, amit most majd együtt töltünk, egy erős, egészséges fiúgyermeket tarthatok a karjaimban! Hát el tudsz képzelni ennél nagyobb boldogságot?
Már jócskán bent jártunk a délelőttben, ez azonban cseppet sem zavarta Istvánt abban, hogy az együtt töltendő éjszaka előnyeit ecsetelje. Istenem! Hogy nem vettem észre eddig azt, ami most kiszúrja a szememet, érzékeny relévé alakítja a fülemet? Hogy nem hallottam meg a szavai hamis pátoszát, a ponyva ízű kifejezéseket?
István rám emelte párás tekintetét, és én először láttam meg, hogy a pára nem melegséget, hanem bambaságot rejteget. Hogy a rendíthetetlen nyugalma nem más, mint a használaton kívülre helyezett agy tétlensége, magabiztossága pedig csak grizzly medvéhez hasonló testi erejéből fakad. Akkor jöttem csak rá, hogy ostobaságomban Karcsi bácsi értékeivel ruháztam fel az első férfit, aki az utamba került, s csupán azért, mert az Alföldön született. Nem vettem észre, hogy csak egy pökhendi fatuskó, és hogy az érzelmi sivárságába csupán a zsidógyűlölet visz némi színt. Önszántamból zártam magamat össze örökre azzal, aki rajongva néz fel arra, aki megalázta a kis öregemet.
Tudtam, István nem engedi, hogy elváljak tőle. Nem az irántam való szerelme, még csak nem is a vallásos neveltetése az oka. Önimádata az, ami gátat vet, az nem engedi, hogy egy válási procedúra miatt a szájára vegye a falu becses személyét és a hőn szeretett családjáét. Mert hát hogy jön ahhoz egy dunántúli vézna kis senki, egy könyvtáros, szemüveges apa lánya, hogy hírbe hozza az ő híres-nevezetes, ősidők óta e vidéken gazdálkodó apját, öregapját, ükapját és a többi szentet?
István nyílván úgy vélte, a megtiszteltetéstől nem jutok szóhoz, hogy befogadván magját a testembe, folytathatom a családban dívó tradíciót. A hektoliter mennyiségű bortól bűzölgő száját magabiztosan rányomta az enyémre. Elkaptam a fejemet, de nem próbáltam eltolni magamtól. Képtelen voltam hozzáérni.
– Nem akarom! – suttogtam. Nem a félelem, a gyűlölet vette el a hangomat.
István félreértett, s lekicsinylőn röhögni kezdett.
– Ugyan már, kicsikém, manapság nem halnak bele a szülésbe a nők! Az anyám még nálad is kisebb, törékenyebb volt, de egyetlen jajszót sem hallatott, amikor engem a világra hozott, pedig már akkor sem voltam satnya! Nem a szülésbe halt bele. Még fel sem épült a gyerekágyból, ment dolgozni a mezőre. Azt nem bírta a szíve.
Halálra dolgoztatták, gondoltam. A behemót férje és az undok vénember, az apósa nyilván a szemére hányták, hogy ágyban henyél, amikor kint a mezőn – István nyáron született – tetőzik a munka.
– Nem a gyereket nem akarom! – mondtam most már hangosabban. A kicsi asszony, az anyósom iránti részvét adta vissza a hangomat.
István végre megértett.
– Ugyan már! „Attól” sem kell félned, kicsim.
Ismét próbált megcsókolni.
– Nem akarom! – kiáltottam immár magamon kívül.
Olyan hevesen rántottam el a fejemet, hogy István egy pillanatra visszahőkölt. Aztán magához tért, és végre megmutatta az igazi arcát. A ráaggatott Karcsi bácsi természet egy szempillantás alatt lefoszlott róla, és előtűnt a durva, önmagát istennek képzelő vadember.
– Mi az, hogy nem akarod? Ez itt az én apám háza, és te az én feleségem vagy! Azt teszed, amit mondok, különben megnézheted magadat! És ne játszd nekem a mimózát, láttam, milyen szemeket meresztettél még a nagyapámra is!
Egyik kezével hátralökött az ágyon, a másikkal a menyecskeruhám alá nyúlt, és letépte a bugyimat. Erélyes, ám cseppet sem sietős mozdulattal tette, talán már volt gyakorlata benne.
Felesleges lett volna, hát nem védekeztem. Megpróbáltam szép dolgokra gondolni: a gyerekkoromra, szüleimre, Csillára, és persze Mariska nénire és Karcsi bácsira. Ahogy felidéztem az arcukat, úgy tűnt, kis öregjeim vádlón néznek rám. Rádöbbentem, hogy értük kell túlélnem, bosszút kell állnom a férfin, aki a férjem. Az jutott eszembe, ha megölöm a fiút, aki még meg sem fogant a méhemben, s aki családi tradícióként jönne világra, megfelelő bosszú lesz. Abban ugyanis biztos voltam, István igazat beszélt. Ezeknek mindig a nászéjszakán fogan meg a fiuk, s ha nem teszek ellene, kilenc hónap múltán megszületik a vadul üvöltő poronty, aki ha felnő, apja szakasztott másaként járja majd a mezőt.
Aztán elvetettem az ötletet. Ha ezt tenném, semmivel sem lennék különb ezeknél. S a gyermek az enyém is lesz, vér a véremből.
Azon nem tudok változtatni, hogy a külseje ne István hasonmása legyen. Úgy kell hát nevelnem, hogy egyetlen jellemvonása se egyezzen azzal, aki nemzette. Egy biztos: a földek közelébe sem engedem. Könyvtáros lesz majd vagy irodalmár, vagy talán latintanár valamelyik középiskolában. A legfontosabb az, hogy szelídnek neveljem, hogy a robusztus termete ne csalja csapdába az embereket.
És hogy fizessek meg a Karcsi bácsi ellen elkövetett bűnért? És mit tegyek, hogy ne kelljen eltűrnöm többé a testemen a vénember ivadékának testét?
Hirtelen eszembe jutott a megoldás; könnyű lett a szívem, már nem éreztem a hatalmas test súlyát a testemen. Tudtam, hogy ezt kell tennem. S azt is tudtam, ha egyszer majd eszébe jutna Istvánnak utána járni, igazat mondtam-e, soha nem lehet teljesen biztos benne, hogy nem.
Legördült rólam az izzadt teste. Felültem, visszahuzigáltam a combomra a ruhát, aztán a szemébe néztem.
– Hazudtam neked. Én nem vagyok katolikus.
István bambán nézett rám. Agya még nem tudta, hova akarok kilyukadni, de a teste már igen. Bőrén ezernyi piros folt tűnt elő, s már nem csupán izzadt, hanem folyt róla a víz.
A vérem örömtáncot járt az ereimben. Drága kis öregeim! Nyugodtan pihenhettek, már nem kell tartanotok tőle, hogy az egykori kislány ellenségetek ágyában hál.
Figyeltem István barna, ostobaságát párával rejtegető szemét. Aztán kimondtam a két szót, melytől a lelkem visszanyerte gyermekkorom csodálatos alföldi napjainak békéjét.
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
A legjobb ember
A legjobb ember
Napra pontosan tizenkilenc és fél éves koromban veszítettem el testi és lelki ártatlanságomat. Ez a dátum azóta a gyász napja számomra. A gyászé és az emlékezésé. Ilyenkor elsétálok a szomszéd falu temetőjébe, virágot teszek kis öregjeim sírjára, majd leülök a temető egyetlen padjára, és emlékezem. Ha itthon van, elkísér a fiam. Nagydarab, sűrűkötésű fiatalember, ám szelíd és a lelke érzékeny. Latint tanít a gödöllői gimnáziumban. Mindent tud a két kis öregemről, s bár sohasem találkozott velük, tudom, ugyanúgy szereti őket, mint én.
Sopronban születtem. Apám könyvtáros volt, anyám magyar nyelvet és irodalmat tanított a József Attila gimnáziumban. Úgy nőttem fel, hogy míg anyám a vacsorát főzte, apám Petőfit olvasott nekem. Halk hangja még most is a fülemben cseng, amint a róna szépségéről mesél.
Kisiskolás voltam, amikor egy nyáron útra keltünk, hogy a saját szemünkkel lássuk az Alföldet. És én, akárcsak Petőfi, végérvényesen beleszerettem.
Anyám ötlete volt, hogy keressük fel a nagynénjét, akit már vagy tíz éve nem látott, és aki, amióta férjhez ment, az Alföldön lakott. A kicsinyke ház a falu szélén állt. Ablakában muskátlik, udvarán a fű frissen kaszált, a kúthoz támasztva ásók, kapák. A kert végében a Tisza kanyargott.
Jöttünkre Mariska néni fürgén szaladt ki a házból, örömében könnyező szemét törölgetve. Aztán Karcsi bácsi is feltűnt az ajtóban, és szelíden megrótta az asszonyt.
– Megtudhatnám-e, hites feleségem, mi az oka, hogy az udvaron várakoztatod a becses vendégeket?
– Hát csak az, hites uram, hogy előbb magam szeretnék gyönyörködni bennük – fogadta a feddést az asszony, de már tessékelt is be bennünket a házba.
Az első pillanattól szívembe zártam a két kis öreget. Karcsi bácsi dörmögő beszédjének lassú tempója eggyé vált bennem az alföldi tájjal, a Tisza lassú folyásával, s nyugalom töltött el. Úgy éreztem, hazaértem.
Mariska néni még a dunántúli rokonokról érdeklődött, amikor hazaért az unokájuk. A szülei autóbalesetben haltak meg, azóta a nagyszülők nevelték. Csilla négy évvel volt idősebb nálam, és olyan szép, akár egy festmény; egészségtől duzzadó teste csupa gömbölyűség. Én csúnyácska voltam és vézna, hegyes csontjaim majd’ átszúrták a bőrömet, ám Csillát ez nem zavarta, úgy ölelt magához, mint egy rég látott barátot.
Azontúl a nyarakat az Alföldön töltöttem. Gyerekszívem teljes melegével szerettem Csillát és a két kis öreget. Csillával egy ágyban aludtunk, s reggelente, hogy jó étvágyunk legyen, Mariska néni egy korty édes pálinkával ébresztett minket. Aztán felöltöztünk, a kútnál megmosakodtunk, majd nekiláttunk a reggelinek. Én otthon csak csipegettem, ám az Alföldön annyit ettem, mint egy aratómunkás. Volt házi paprikától tűzpiros kolbász, parasztsonka, vajsárga abált szalonna, s hatalmas, lédús paradicsomok. Meg persze kenyér, kemencében sült, ropogós héjú házi kenyér… Az illata még mindig az orromban van.
Délelőttönként segédkeztünk a főzésben, aztán a Tisza partján csavarogtunk a napsütésben. Három órakor hazamentünk, mert arra ért haza Karcsi bácsi is a malomból, ahol nyugdíjasként dolgozott, és közösen megebédeltünk. Ebéd közben Mariska néni végigsimított a fejemen, Karcsi bácsi meg azt dörmögte.
– Pátyolgasd csak, pátyolgasd, hites feleségem! Tudom, azért kedveled ennyire, mert a szülőfölded illatát hozta el neked!
Mariska néni elmosolyodott, s mi Csillával tudtuk, hogy Karcsi bácsi igazat beszél: a kicsike asszony boldog, ha a Dunántúlról hall híreket. Ám azt is tudtuk, semmivel sem cserélné fel itteni életét.
Ebéd után mi hárman, lányok – Karcsi bácsi hívott így minket – rendbe tettük a konyhát, Karcsi bácsi az újságot nézte át. Aztán, amikor a nap már veszített az erejéből, Karcsi bácsi jeladásként rágyújtott a pipájára, fogtuk a sámlikat, és kiültünk az udvarra. Én a családomról meséltem, és azokról a rokonokról, akiket Mariska néni is ismert. Csilla arról, mi szeretne lenni majd, ha felnő. A két kis öreg pedig a fiatalságáról, s közben szelíd intelmekkel láttak el bennünket.
Mariska néni kicsi volt, törékeny, arcán ezernyi ránc. Beszéd közben néha apró kontyához érintette a kezét, mintha csak azt ellenőrizné, nem bomlott-e ki a hajtűk szorításából. Karcsi bácsi sovány volt, majdhogynem vézna, első ránézésre senki sem mondta volna róla, hogy egész nap lisztes zsákokat emelget. Inas testében erő rejlett, a lényéből nyugalom áradt. Mesélt mindenről: a szüleiről, a gyerekkoráról, a munkájáról, arról, hogyan ismerkedett meg Mariska nénivel. Csak egyetlen dologról nem beszélt soha: a bal lábikráján lévő mély forradásról.
Egyik éjjel aztán Csilla mesélte el a heg történetét.
A háború vége felé Karcsi bácsi három zsidó nőt bújtatott a házában: egy tizenhat év körüli lányt, az édesanyját és annak az anyját. Aztán egy éjjel négy férfi tört be az udvarra – Karcsi bácsi ismerte őket, a szomszéd faluban laktak –, és azt követelték, hogy küldje el a nőket. Amikor Karcsi bácsi nemet mondott, és vissza akart térni a házba, egyikük a kúthoz támasztott kapával hátulról belevágott a lábába.
Ettől fogva még jobban szerettem a kis öreget. Ő volt az egyetlen hős, akit nem valamelyik könyv lapjairól, hanem az életből ismertem.
Másodikos gimnazista voltam, amikor egy péntek délután Csilla értesítette a szüleimet, hogy meghaltak a kis öregek. Karcsi bácsi ment el elsőként, de Mariska néni sem érte meg a reggelt. Csilla hozzánk költözött, majd két évvel később férjhez ment, és a férjével Belgiumban telepedtek le.
A tizenkilencedik születésnapom után négy hónappal ismerkedtem meg Istvánnal. Egy alföldi kis faluból jött fel két napra a fővárosba mezőgazdasági gépeket vásárolni, én meg Budapesten tanultam. Az első pillanatban egymásba szerettünk. Az én szerelmem persze érthető volt: István párás, barna szeme melegséget sugárzott, közel két méter magas és csupa izom volt, nyugalom és magabiztosság áradt belőle. Ő testesített meg számomra mindent, amit gyerekkoromban annyira szerettem. Ráadásul a szülőfaluja szomszédos volt kis öregjeim falujával. Hogy ő mit látott bennem, akkor nem tudtam, de ma már úgy vélem, épp azt, ami vagyok: kicsi, csúnyácska, vézna nő.
Egy hónapja jártunk együtt, amikor István megkérte a kezemet, én pedig önfeledten mondtam igent. Másnap délután Sopronba utaztunk, hogy megismerkedjen a szüleimmel.
A szüleim velem együtt örültek hirtelen jött házasságom hírének, még az sem szegte kedvüket, hogy emiatt ott hagyom az egyetemet. Ám ahogy telt a délután, azt vettem észre, hogy egyre kevésbé tetszik nekik István. Mikor kettesben maradtunk apámmal, megkérdeztem, mit kifogásolnak benne. Apám nem adott egyenes választ, nem akarta megbántani az érzéseimet, ám az óvatos szavaiból azt vettem ki, túl hangosnak, már-már harsánynak tartják, s hogy a magabiztossága a vélt nagyszerűségén alapszik.
Nem keserített el csendes nemtetszésük. Biztos voltam benne, ha majd jobban megismerik, rájönnek, milyen csodálatos ember. Megértő és kedves, és ahogy rám nézett a párás szemével, tudtam, nincs szerencsésebb lány kerek e világon. Minthogy mindketten mélyen vallásos katolikus családból származunk, a testi szerelmet a nászéjszakára tartogattuk.
Úgy terveztük, az esküvő után egy ideig az édesapjánál lakunk – édesanyja még István csecsemőkorában meghalt −, aztán majd a szomszédos telken felépítjük a saját házunkat. A kertben én majd zöldségeket termesztek, az ólakban csirkéket, kacsákat, malacokat nevelek, István pedig úgy, mint eddig, s ahogy az apja meg a nagyapja is tette, a földeken dolgozik. Már láttam magunkat, ahogy munkánk végeztével lemosakszunk a kútnál, hónunk alá fogjuk sámlijainkat, s a már búcsúzkodó napsütésben kiülünk az udvarra beszélgetni.
A háromszáz fős lakodalom István szülőházának udvarán volt. Sem nekem, sem Istvánnak nincs kiterjedt rokonsága, ám ő és az apja, sőt a nagyapja is megbecsült ember volt a faluban, így majd’ mindenki eljött a lakodalomba. Aznap az alföldi emberek megmutatták nekem a mulatós oldalukat is. Kora estétől folyt a tánc, móka és kacagás, még a szüleim is feladták a tartózkodásukat, hajnalodott, amikor hazaindultak.
Reggel hat óra felé a vendégek már vagy hazamentek, vagy ültükben aludtak el. Csupán István, az édesapja és a nagyapja tartotta magát − az italt éppen olyan jól bírták, mint az éjszakázást. Az apósom és az édesapja egymás vállát átkarolva beszélgettek, s ha nevettek, a térdüket csapkodták jó kedvükben. Rendkívüli módon hasonlítottak egymásra, s István rájuk. Egyszer csak hites uram megcsókolta a homlokomat, aztán átült hozzájuk. Most mindhárman szembe kerültek velem. Fenséges látvány volt! Három hatalmas férfi, akiken látszik, hogy rajongva szeretik egymást! A nagyapának – bár már nyolcvan felé járt – csupán az arcán hagyott nyomot az idő, testi erejéből alig veszített. István mesélte, hogy néhány éve még úgy emelte ki a sárban megfeneklett szekeret, mintha tollpihe volna. Néztem, ahogy szívlapát nagyságú tenyerével a fia és az unokája vállát lapogatja, s melegség öntötte el a szívemet.
Észrevette, hogy figyelem. Rám kacsintott, majd hangosabban kezdett beszélni, ezzel mintegy engem is bevont a társalgásba. Én ugyan egy szót sem szóltam, nem akartam megtörni a varázst, melyet a három rendkívüli férfi látványa jelentett, de most már nemcsak láttam, hanem hallottam is őket. A hangjuk is szerfölött hasonlított. Ha lehunytam a szememet, nem tudtam megkülönböztetni, melyiküké. Főleg a nagyapa beszélt, István, ahogy ez egy tisztelettudó fiúhoz és unokához illik, a legkevesebbet. Mint kiderült, egyik történetet sem most hallották először, mégis minden kis anekdotán boldogan, teli szájjal kacagtak. Huncut kölykökre hasonlítottak, s a rajongásom irántuk egyre jobban nőtt. A nagyapa ízesen beszélt, dunántúli tájszóláshoz szokott fülem madárdalnak hallotta. Bár a nevén nevezett mindent, nem volt sem durva, sem ízléstelen. Jóságos apa és nagyapaként csak azzal törődött, hogy a fiát és az unokáját szórakoztassa, és én hálát adtam Istennek, hogy hozzájuk tartozom.
Egy kicsit elbólinthattam. Magát a mesét nem hallottam, csupán az azt követő hangos nevetést. Újra figyelni kezdtem. Gondolatban a nyakuk köré fontam a karjaimat, s vártam, miről fog szólni a következő történet.
– Nagyapa – kérte István –, azt meséld el, amikor a szomszéd faluban móresre tanítottátok azt az alakot!
– Azt már annyiszor, de annyiszor elmondtam! – szabadkozott nagyapa. – Kicsi gyerekként is mindig ezt meséltetted velem, már kívülről fújod az egészet!
– Úgy szeretném hallani, nagyapa! – fogta könyörgőre István. – Ennél mulatságosabbat kitalálni sem lehet!
Boldogan füleltem. Rettentő kíváncsi voltam, mit tart ennyire szórakoztatónak az én csodálatos férjem.
– Hát jó – egyezett bele nagyapa.– Aztán ha valamit rosszul mondok, javíts ki! Szóval, a második világégés vége felé szabadságon voltunk itthon három falubéli katonatársammal. Szegről-végről a rokonaim voltak. Megtudtuk, hogy a szomszéd faluban egy lúdtalpas, nyápic kis alak, akit kiszuperáltak a katonaságtól, zsidókat bújtat a házában.
Amikor a nagyapa a zsidó szót kimondta, István felnevetett, mintha valami roppant szellemeset hallott volna. Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy talán még sem bírja annyira az italt, mint gondoltam.
– Úgy döntöttünk a komáimmal, hogy móresre tanítjuk a lúdtalpast – István ismét felnevetett –, mert ugye még sem illik, hogy becsületes magyar ember zsidókat rejtegessen. Egyik éjjel átsétáltunk hát a szomszéd faluba, s bezörgettünk a nyápic ajtaján.
– Azt kifelejtetted, hogy Kálmán bácsi kutyáját is magatokkal vittétek! – kotyogott közbe tudálékosan István.
– Ja, igaz, a kutya! Kálmán komámnak volt egy behemót kutyája. Gubancos, fekete szőrű dög, akkora, mint egy disznó, és állandóan éhes. A nevét a bundájáról kapta, Gubancnak hívták. Szóval bezörgettünk a nyápichoz – István röhögött, csillogó szemét egy pillanatra sem vette le az öregapjáról –, az meg úgy, ahogy volt, egy szál gatyában kijött az udvarra. A pipaszár fehér lábai csak úgy világítottak a sötétben!
– Úgy hallottuk, zsidókat rejtegetsz! – dörrent rá a Kálmán nevű komám. – No, add elő őket gyorsan, mielőtt még rád gyújtjuk a házat!
A lúdtalpas meg ahelyett, hogy beijedt volna, mint az egy ilyen nyápictól illenék, ha négy bivalyerős férfival áll szemben, felfújta magát, és azt felelte.
– Takarodjatok a fenébe! – azzal megfordult, és indult vissza a házba.
Gondolhatjátok, a meglepetéstől tátva maradt a szánk! Végül én tértem magamhoz legelébb; felkaptam a nyápic kapáját, ami a kúthoz volt támasztva, és belevágtam a lábikrájába. A nyápic a szerszámait megbecsülte, mert a kapa olyan éles volt, mint a borotva. Úgy vágott bele a húsába, mintha csak porhanyós föld volna. A kapa nyomán a hús kifordult a lábából, és lepottyant a földre. – István már nyerített, mint egy ló, örömében a vaskos térdeit csapdosta. – Az örökké éhes Gubanc meg, mintha csak erre várt volna, odaszaladt, és szőröstül-bőröstül benyelte.
István jobbra-balra dülöngélt a röhögéstől. Az apja meg a vénség is vele tartott, eltátva fogatlan száját. Amikor lecsillapodtak, a vénember folytatta.
– A lúdtalpas a földre rogyott, kezét a lyukas lába szárán szorongatta. Mi persze a komáimmal a hasunkat fogtuk nevettünkben, és Gubancot kérdezgettük, éhes-e még. Egyszer csak három némber szaladt ki a házból. Körülvették a lúdtalpast, és megpróbálták bekötni a lábát. Mind a három zsidó volt. A két öregen messziről látszott, a horgas orruk csak úgy meredezett elő a pofájuk síkjából. De a harmadik, a fiatal, az más volt. Szégyen ide, szégyen oda, csinos egy jószág volt. Ha nem tudtam volna, hogy piszkos zsidó, hát megprütykölöm! Láttam Kálmánon, ő is erre gondol, de én megfogtam a vállát.
– Megőrültél? Még valami kórságot kapsz tőle! Inkább levágnám mind a két kezemet, mint hogy egy ilyenhez hozzáérjek!
István már nem nyerített. Imádattól csöpögő pillantást vetett a vénemberre, aztán átkarolta a vállát, s meghatottan dadogta.
– Te vagy a legjobb ember a világon, nagyapa! Még arra is volt gondod, hogy Kálmán bácsival törődj!
Nem tudom, mi történt aztán. Az biztos, nem árultam el ezeknek, hogy a „lúdtalpas, nyápic alak”, az én drága kis öregem. Nem akartam újabb, nevetésre ingerlő adomával gyarapítani a vénembert. Azt sem tudom, hogy kerültem a hálószobába. Bár biztos, hogy nem ájultam el, csupán attól a pillanattól emlékezem, hogy István leengedi a redőnyöket.
Bénultan ültem az ágyon. István elém térdelt.
– Kedvesem, drágaságom, kicsi feleségem! Isten áldását adta ránk, már nem kell megálljt parancsolnunk az érzékeinknek! Mielőtt még azt hinnéd, csupán a vágyam beteljesüléséért vártam a nászéjszakát, elmondok valamit. A családunkban réges-régi hagyomány, hogy az elsőszülött gyermek fiú, és hogy e fiú a nászéjszakán fogan. Apám, nagyapám, sőt az ő apja is a szüleik első éjszakája után pontosan kilenc hónapra született. Gondold el, kicsikém, kilenc hónappal ez után a csodálatos éjszaka után, amit most majd együtt töltünk, egy erős, egészséges fiúgyermeket tarthatok a karjaimban! Hát el tudsz képzelni ennél nagyobb boldogságot?
Már jócskán bent jártunk a délelőttben, ez azonban cseppet sem zavarta Istvánt abban, hogy az együtt töltendő éjszaka előnyeit ecsetelje. Istenem! Hogy nem vettem észre eddig azt, ami most kiszúrja a szememet, érzékeny relévé alakítja a fülemet? Hogy nem hallottam meg a szavai hamis pátoszát, a ponyva ízű kifejezéseket?
István rám emelte párás tekintetét, és én először láttam meg, hogy a pára nem melegséget, hanem bambaságot rejteget. Hogy a rendíthetetlen nyugalma nem más, mint a használaton kívülre helyezett agy tétlensége, magabiztossága pedig csak grizzly medvéhez hasonló testi erejéből fakad. Akkor jöttem csak rá, hogy ostobaságomban Karcsi bácsi értékeivel ruháztam fel az első férfit, aki az utamba került, s csupán azért, mert az Alföldön született. Nem vettem észre, hogy csak egy pökhendi fatuskó, és hogy az érzelmi sivárságába csupán a zsidógyűlölet visz némi színt. Önszántamból zártam magamat össze örökre azzal, aki rajongva néz fel arra, aki megalázta a kis öregemet.
Tudtam, István nem engedi, hogy elváljak tőle. Nem az irántam való szerelme, még csak nem is a vallásos neveltetése az oka. Önimádata az, ami gátat vet, az nem engedi, hogy egy válási procedúra miatt a szájára vegye a falu becses személyét és a hőn szeretett családjáét. Mert hát hogy jön ahhoz egy dunántúli vézna kis senki, egy könyvtáros, szemüveges apa lánya, hogy hírbe hozza az ő híres-nevezetes, ősidők óta e vidéken gazdálkodó apját, öregapját, ükapját és a többi szentet?
István nyílván úgy vélte, a megtiszteltetéstől nem jutok szóhoz, hogy befogadván magját a testembe, folytathatom a családban dívó tradíciót. A hektoliter mennyiségű bortól bűzölgő száját magabiztosan rányomta az enyémre. Elkaptam a fejemet, de nem próbáltam eltolni magamtól. Képtelen voltam hozzáérni.
– Nem akarom! – suttogtam. Nem a félelem, a gyűlölet vette el a hangomat.
István félreértett, s lekicsinylőn röhögni kezdett.
– Ugyan már, kicsikém, manapság nem halnak bele a szülésbe a nők! Az anyám még nálad is kisebb, törékenyebb volt, de egyetlen jajszót sem hallatott, amikor engem a világra hozott, pedig már akkor sem voltam satnya! Nem a szülésbe halt bele. Még fel sem épült a gyerekágyból, ment dolgozni a mezőre. Azt nem bírta a szíve.
Halálra dolgoztatták, gondoltam. A behemót férje és az undok vénember, az apósa nyilván a szemére hányták, hogy ágyban henyél, amikor kint a mezőn – István nyáron született – tetőzik a munka.
– Nem a gyereket nem akarom! – mondtam most már hangosabban. A kicsi asszony, az anyósom iránti részvét adta vissza a hangomat.
István végre megértett.
– Ugyan már! „Attól” sem kell félned, kicsim.
Ismét próbált megcsókolni.
– Nem akarom! – kiáltottam immár magamon kívül.
Olyan hevesen rántottam el a fejemet, hogy István egy pillanatra visszahőkölt. Aztán magához tért, és végre megmutatta az igazi arcát. A ráaggatott Karcsi bácsi természet egy szempillantás alatt lefoszlott róla, és előtűnt a durva, önmagát istennek képzelő vadember.
– Mi az, hogy nem akarod? Ez itt az én apám háza, és te az én feleségem vagy! Azt teszed, amit mondok, különben megnézheted magadat! És ne játszd nekem a mimózát, láttam, milyen szemeket meresztettél még a nagyapámra is!
Egyik kezével hátralökött az ágyon, a másikkal a menyecskeruhám alá nyúlt, és letépte a bugyimat. Erélyes, ám cseppet sem sietős mozdulattal tette, talán már volt gyakorlata benne.
Felesleges lett volna, hát nem védekeztem. Megpróbáltam szép dolgokra gondolni: a gyerekkoromra, szüleimre, Csillára, és persze Mariska nénire és Karcsi bácsira. Ahogy felidéztem az arcukat, úgy tűnt, kis öregjeim vádlón néznek rám. Rádöbbentem, hogy értük kell túlélnem, bosszút kell állnom a férfin, aki a férjem. Az jutott eszembe, ha megölöm a fiút, aki még meg sem fogant a méhemben, s aki családi tradícióként jönne világra, megfelelő bosszú lesz. Abban ugyanis biztos voltam, István igazat beszélt. Ezeknek mindig a nászéjszakán fogan meg a fiuk, s ha nem teszek ellene, kilenc hónap múltán megszületik a vadul üvöltő poronty, aki ha felnő, apja szakasztott másaként járja majd a mezőt.
Aztán elvetettem az ötletet. Ha ezt tenném, semmivel sem lennék különb ezeknél. S a gyermek az enyém is lesz, vér a véremből.
Azon nem tudok változtatni, hogy a külseje ne István hasonmása legyen. Úgy kell hát nevelnem, hogy egyetlen jellemvonása se egyezzen azzal, aki nemzette. Egy biztos: a földek közelébe sem engedem. Könyvtáros lesz majd vagy irodalmár, vagy talán latintanár valamelyik középiskolában. A legfontosabb az, hogy szelídnek neveljem, hogy a robusztus termete ne csalja csapdába az embereket.
És hogy fizessek meg a Karcsi bácsi ellen elkövetett bűnért? És mit tegyek, hogy ne kelljen eltűrnöm többé a testemen a vénember ivadékának testét?
Hirtelen eszembe jutott a megoldás; könnyű lett a szívem, már nem éreztem a hatalmas test súlyát a testemen. Tudtam, hogy ezt kell tennem. S azt is tudtam, ha egyszer majd eszébe jutna Istvánnak utána járni, igazat mondtam-e, soha nem lehet teljesen biztos benne, hogy nem.
Legördült rólam az izzadt teste. Felültem, visszahuzigáltam a combomra a ruhát, aztán a szemébe néztem.
– Hazudtam neked. Én nem vagyok katolikus.
István bambán nézett rám. Agya még nem tudta, hova akarok kilyukadni, de a teste már igen. Bőrén ezernyi piros folt tűnt elő, s már nem csupán izzadt, hanem folyt róla a víz.
A vérem örömtáncot járt az ereimben. Drága kis öregeim! Nyugodtan pihenhettek, már nem kell tartanotok tőle, hogy az egykori kislány ellenségetek ágyában hál.
Figyeltem István barna, ostobaságát párával rejtegető szemét. Aztán kimondtam a két szót, melytől a lelkem visszanyerte gyermekkorom csodálatos alföldi napjainak békéjét.
– Zsidó vagyok.