Imádom a víz illatát. A Dunáét és más folyó- és állóvizekét, de leginkább a Balatonét. Persze ez magától értetődik, hiszen itt lakom.
Néha, amikor déli szél fúj, és nekicsapkodja a hullámokat a hullámtörő gát köveinek, leülök a partra, és beszippantom az orrlyukaimba a víz szagát.
Van, hogy mélyeket lélegzem, egészen mélyeket, hogy feltaláljon a szag az orromon át az agyamig. Máskor meg csak aprókat szippantgatok, játékosan, kóstolgatva, és élvezem, hogy minden kis szippantással újabb és újabb víz illat tölti be az orrom szaglóhámját.
Persze olyan is van, hogy rothadó hal bűzét hozza a szél a nádasból. Ezt ugyan kevésbé kedvelem, sőt, ha túl tömény, akkor egyáltalán nem, de tény, hogy a döglött hal szaga is hozzátartozik a Balatonhoz, így elfogadom.
Van, hogy a víz szaga emlékeket kelt bennem. A gyerekkorom táborozásait a Balatonakaliban lévő úttörőtáborban, amikor mi, gyerekek egymás kezét fogva kört alkottunk a Balaton vízében állva, és viháncolva „halacskáztunk”. Vagy amikor nagyokat kurjantgatva, labdával „kidobóst” játszottunk a vízben. Vagy amikor a barátnőmmel mi adtuk éjféltől kettőig a táborban az őrséget. Miután leváltottuk a tíztől éjfélig őrködőket, álmosan, takarókba burkolódzva ücsörögtünk a tábor kapujánál lévő padon. Megbeszéltük, hogy felváltva őrködünk, vagyis amíg egyikünk figyel, nem akar-e idegen lopódzni be a táborba, a másikunk ültében szundít egyet. Aztán mindketten elaludtunk, s a két órától őrködők keltettek fel minket.
Persze játék volt az egész, soha senki illetéktelen nem akart sem a kapun bejönni, sem a kerítésen bemászni, mégis presztízs volt őrt állni, talán amiatt, mert csak a felsőbb évfolyamok adhattak őrséget. Szóval büszkék voltunk, hogy őrök lehetünk ‒ még akkor is, ha elaludtunk közben. (Gondolom, most hasonlóan zajlanak a dolgok a cserkésztáborokban.)
Aztán a víz szaga azt az emléket is felhozta bennem, amikor Imrével Balatonszemes felé kerekeztünk, és az út melletti árokban, a leállított motorbiciklije takarásában egy korombéli, testes férfi ült, és KÖTÖTT.
Barna fonalból készült valami, bár valószínűleg csak mintadarab, mert még sálnak is túl keskeny volt a már meglévő, rövidke termék.
Annyira hihetetlen, szürreális volt az egész, hogy miközben tekertem a pedált, többször is visszakaptam a fejemet, hogy biztosan jól láttam-e. Kétség nem fért hozzá: lustakötéssel kötögetett. Gondoltam rá, hogy megkérdezem, miért itt az árokparton hódol a szenvedélyének, de végül is mi közöm hozzá? Ha ő így relaxál, az az ő dolga.
Volt nekem egy kedves barátom, csoporttársam az egyetemen, aki ha ki akarta kapcsolni az agyát, hímezgetett. Nekem is készített egy asztalterítőt, azt hiszem, futónak hívják, a mai napig őrízem. Özvegy édesanyja három fiúgyermeket nevelt, s mindhármuknak ki kellett venni a részét a házimunkából, ha apa nélkül boldogulni akartak. (Mielőtt még bárki elkezdene elméleteket gyártani, ez a barátom a lányokat kedvelte, nagyon is!) Őt, a csoporttársamat, vagyis a nem mindennapi hobbiját örökítettem meg az Egy csúnya nő című regényem Oszkárjának alakjában.
Szóval a víz szaga hihetetlen dolgokra képes. És még az is az előnye az általa, illetve a révén felelevenített emlékeknek, hogy mindig csak a kedves, szép történéseket idézi meg nekem, sohasem a rosszakat. Mert hát rossz emlékeink is vannak, ezt senki sem tagadhatja, de azok is a mi emlékeink, a lényünk részévé váltak.
Kedves Vígh Gabi! Tudom, hogy te kedvelted azokat az írásaimat, amelyek a gyerekkoromról szóltak, mert te is hasonló dolgokat éltél át. Szóljon hát ez a bejegyzés a Te emlékednek!
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
A víz illata
Kedves Naplóm!
Imádom a víz illatát. A Dunáét és más folyó- és állóvizekét, de leginkább a Balatonét. Persze ez magától értetődik, hiszen itt lakom.
Néha, amikor déli szél fúj, és nekicsapkodja a hullámokat a hullámtörő gát köveinek, leülök a partra, és beszippantom az orrlyukaimba a víz szagát.
Van, hogy mélyeket lélegzem, egészen mélyeket, hogy feltaláljon a szag az orromon át az agyamig. Máskor meg csak aprókat szippantgatok, játékosan, kóstolgatva, és élvezem, hogy minden kis szippantással újabb és újabb víz illat tölti be az orrom szaglóhámját.
Persze olyan is van, hogy rothadó hal bűzét hozza a szél a nádasból. Ezt ugyan kevésbé kedvelem, sőt, ha túl tömény, akkor egyáltalán nem, de tény, hogy a döglött hal szaga is hozzátartozik a Balatonhoz, így elfogadom.
Van, hogy a víz szaga emlékeket kelt bennem. A gyerekkorom táborozásait a Balatonakaliban lévő úttörőtáborban, amikor mi, gyerekek egymás kezét fogva kört alkottunk a Balaton vízében állva, és viháncolva „halacskáztunk”. Vagy amikor nagyokat kurjantgatva, labdával „kidobóst” játszottunk a vízben. Vagy amikor a barátnőmmel mi adtuk éjféltől kettőig a táborban az őrséget. Miután leváltottuk a tíztől éjfélig őrködőket, álmosan, takarókba burkolódzva ücsörögtünk a tábor kapujánál lévő padon. Megbeszéltük, hogy felváltva őrködünk, vagyis amíg egyikünk figyel, nem akar-e idegen lopódzni be a táborba, a másikunk ültében szundít egyet. Aztán mindketten elaludtunk, s a két órától őrködők keltettek fel minket.
Persze játék volt az egész, soha senki illetéktelen nem akart sem a kapun bejönni, sem a kerítésen bemászni, mégis presztízs volt őrt állni, talán amiatt, mert csak a felsőbb évfolyamok adhattak őrséget. Szóval büszkék voltunk, hogy őrök lehetünk ‒ még akkor is, ha elaludtunk közben. (Gondolom, most hasonlóan zajlanak a dolgok a cserkésztáborokban.)
Aztán a víz szaga azt az emléket is felhozta bennem, amikor Imrével Balatonszemes felé kerekeztünk, és az út melletti árokban, a leállított motorbiciklije takarásában egy korombéli, testes férfi ült, és KÖTÖTT.
Barna fonalból készült valami, bár valószínűleg csak mintadarab, mert még sálnak is túl keskeny volt a már meglévő, rövidke termék.
Annyira hihetetlen, szürreális volt az egész, hogy miközben tekertem a pedált, többször is visszakaptam a fejemet, hogy biztosan jól láttam-e. Kétség nem fért hozzá: lustakötéssel kötögetett. Gondoltam rá, hogy megkérdezem, miért itt az árokparton hódol a szenvedélyének, de végül is mi közöm hozzá? Ha ő így relaxál, az az ő dolga.
Volt nekem egy kedves barátom, csoporttársam az egyetemen, aki ha ki akarta kapcsolni az agyát, hímezgetett. Nekem is készített egy asztalterítőt, azt hiszem, futónak hívják, a mai napig őrízem. Özvegy édesanyja három fiúgyermeket nevelt, s mindhármuknak ki kellett venni a részét a házimunkából, ha apa nélkül boldogulni akartak. (Mielőtt még bárki elkezdene elméleteket gyártani, ez a barátom a lányokat kedvelte, nagyon is!) Őt, a csoporttársamat, vagyis a nem mindennapi hobbiját örökítettem meg az Egy csúnya nő című regényem Oszkárjának alakjában.
Szóval a víz szaga hihetetlen dolgokra képes. És még az is az előnye az általa, illetve a révén felelevenített emlékeknek, hogy mindig csak a kedves, szép történéseket idézi meg nekem, sohasem a rosszakat. Mert hát rossz emlékeink is vannak, ezt senki sem tagadhatja, de azok is a mi emlékeink, a lényünk részévé váltak.
Kedves Vígh Gabi! Tudom, hogy te kedvelted azokat az írásaimat, amelyek a gyerekkoromról szóltak, mert te is hasonló dolgokat éltél át. Szóljon hát ez a bejegyzés a Te emlékednek!
Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.
Ha tetszett az írás, kérlek, kövesd az oldalamat!
Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu