Fiaim rendes gyerekek, amióta kirepültek, gyakran telefonálnak, jönnek látogatóba, és engem örömmel tölt el, hogy nemcsak mi, a szüleik érezzük jól magunkat az ő társaságukban, hanem ők is a miénkben. Beszélgetünk, kirándulunk, várakat mászunk meg, néha römizünk, és boldog vagyok, hogy mesélnek az életükről, gondjaikról, örömeikről.
Amióta Sára Lujza megszületett, egy kicsit megváltozott a helyzet. Egészen pontosan én változtam meg. Most szinte csak nagymama vagyok, anya kevésbé. A kicsi jelenléte, látványa eufóriával tölt el, csüggök rajta, másra figyelni nem igazán tudok, fél füllel hallgatom csak a felnőtt gyerekeimet. És nem biztos, hogy ez jól van így, hiszen azáltal, hogy nagymamává lettem, anyaként nem szűntem meg, illetve nem volna szabad, hogy megszűnjek. Abban bízom, ahogy Lujza majd cseperedik, megszokom, hogy van, hogy betölti az életemet, és újra képes leszek arra, hogy a fiaimra is figyeljek.
Dénes a hétvégét velünk töltötte, szombat délután a néhány napja bepácolt marhahúsból elkészítettem az egyik kedvenc ételét, természetesen zsemlegombóccal. Pár éve még vadhúsból volt nálunk a vadas, akkor változott a helyzet, amikor egy volt kollégám munkába menet elütött egy vaddisznót. Elmesélése szerint már nem voltak csíkjai, ám még kifejlett állat sem volt, valószínűleg süldő lehetett.
Volt munkatársam kiszállt az összetört autójából, és az árokba berepülő, súlyosan sérült állat után nézett. Látta, hogy néhány lépést még tesz, aztán orra bukik, majd oldalra dől. Aztán csak feküdt az oldalán mozdulatlanul, szinte békésen, mint aki csak szundít egyet, mielőtt megy tovább a dolgára.
Így mesélte a kollégám. Nos, az eset óta nem eszem meg én a vadhúst, és a családomnak sem készítem el.
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
Anya vagy nagyanya?
Kedves Naplóm!
Fiaim rendes gyerekek, amióta kirepültek, gyakran telefonálnak, jönnek látogatóba, és engem örömmel tölt el, hogy nemcsak mi, a szüleik érezzük jól magunkat az ő társaságukban, hanem ők is a miénkben. Beszélgetünk, kirándulunk, várakat mászunk meg, néha römizünk, és boldog vagyok, hogy mesélnek az életükről, gondjaikról, örömeikről.
Amióta Sára Lujza megszületett, egy kicsit megváltozott a helyzet. Egészen pontosan én változtam meg. Most szinte csak nagymama vagyok, anya kevésbé. A kicsi jelenléte, látványa eufóriával tölt el, csüggök rajta, másra figyelni nem igazán tudok, fél füllel hallgatom csak a felnőtt gyerekeimet. És nem biztos, hogy ez jól van így, hiszen azáltal, hogy nagymamává lettem, anyaként nem szűntem meg, illetve nem volna szabad, hogy megszűnjek. Abban bízom, ahogy Lujza majd cseperedik, megszokom, hogy van, hogy betölti az életemet, és újra képes leszek arra, hogy a fiaimra is figyeljek.
Dénes a hétvégét velünk töltötte, szombat délután a néhány napja bepácolt marhahúsból elkészítettem az egyik kedvenc ételét, természetesen zsemlegombóccal. Pár éve még vadhúsból volt nálunk a vadas, akkor változott a helyzet, amikor egy volt kollégám munkába menet elütött egy vaddisznót. Elmesélése szerint már nem voltak csíkjai, ám még kifejlett állat sem volt, valószínűleg süldő lehetett.
Volt munkatársam kiszállt az összetört autójából, és az árokba berepülő, súlyosan sérült állat után nézett. Látta, hogy néhány lépést még tesz, aztán orra bukik, majd oldalra dől. Aztán csak feküdt az oldalán mozdulatlanul, szinte békésen, mint aki csak szundít egyet, mielőtt megy tovább a dolgára.
Így mesélte a kollégám. Nos, az eset óta nem eszem meg én a vadhúst, és a családomnak sem készítem el.
Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.
Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu