„Oszkár nem volt jó hangulatban. Délelőtt Sárváron akadt dolga, és mivel nemrég megígérte egy volt csoporttársának, ha a közelben jár, felkeresi, szerette volna beváltani az ígéretét.
A lány Csabrendeken lakott. Oszkár még sosem járt ott, de közel van Sümeghez, ahol viszont már megfordult, így tudta, merre induljon el.
Akkor még minden rendben volt, jókedvűen vezetett, élvezte, hogy süt a nap, és a természet egy karnyújtásnyira van tőle. Kedve lett volna megállni, futni egyet a réten, vagy odébb, bóklászni az erdőben. Még akkor is fütyörészett, amikor egy félsorompó állta az útját, a jelzőlámpa pedig pirosan lüktetett. Jobb kezével a kormányon, a ballal meg a félig lehúzott ablakon dobolt, ütemesen, ahogy a füttyszó diktálta.
Ekkor látta meg a kutyát. Foxinak nézte, simaszőrűnek, a mozgásán látszott, hogy öreg. Úgy látta, az idős korán kívül is lehet valami baja, talán idegbecsípődése, mert furcsán húzta mindkét hátsó lábát, nem úgy, mint azok az állatok, amelyeknek valamilyen egyéb sérülés miatt fáj, s azért sántítanak. Valahol olvasta is, hogy a hosszú hátú, „harmonikakutyáknak” a porckorongsérv gyakori betegsége.
A kutya a sínek felé tartott, amikor Oszkár észrevette. Éppen a félsorompó alatt álldogált, de csak egy pillanatra pihent meg, és már indult is tovább.
− Vigyázz! − kiáltott utána Oszkár a lehúzott ablakon át. − Elüt a vonat.
A kutya nem fordult hátra a hangra, csak ment tovább lassan, de határozottan.
Oszkár újra kiáltott, és mivel a foxi most sem reagált, kiszállt az autóból. A távolból már hallatszott a vonat semmivel össze nem keverhető zakatolása.
− Hé, süket vagy? − lépett az állat után, de a hangját elnyomta a vonat hosszú füttye. Nyilván a mozdonyvezető is észrevette már a sínekhez közelítő kutyát, és el akarta ijeszteni.
− Te teljesen bekattantál? − futott a félsorompóhoz Oszkár, és dobbantott meg kiáltozva hadonászott, hogy más irányba terelje a foxterriert, vagy felgyorsítsa a mozgását, hogy áttrappoljon a síneken, mire odaér a vonat.
Az állat visszanézett, egyenesen Oszkárra, akinek az volt a meggyőződése, hogy a minden bizonnyal teljesen süket kutya elbúcsúzott tőle.
Amikor visszaszállt az autóba, olyan üresség fogta el, mintha egy közeli hozzátartozóját veszítette volna el, holott az anyján kívül egyetlen rokonát sem ismerte. Borzalmas látvány volt a szerencsétlen jószág halála, mégis megdöbbentette, hogy milyen mélységes veszteségérzet lesz rajta úrrá.
Sohasem volt kutyája, noha régebben többször is gondolt rá, hogy jó volna tartani valamilyen háziállatot, aki repesve várja haza, és aki fenntartás nélkül szereti. Végül azért mondott le erről, mert már előre sajnálta az állatot amiatt, hogy sok időt lenne kénytelen egyedül, a gazdája nélkül tölteni. Ő sokat dolgozik, van, hogy napokig csak aludni jár haza, és így nem neki lenne háziállata, hanem a lakásnak. Az anyjára nem bízhatná, mert Augusztában nincs felelősségérzet. Persze, ha volna egy nő, akivel együtt él, merőben más volna a helyzet.
A mostani barátnője sajnos nem alkalmas az együttélésre. Olyan, mint valami bábu, arra forgatja, amerre akarja: se önálló véleménye, se önálló akarata nincsen. Hogy miért jár vele? Ezt azért jó volna eldönteni. Ráadásul az anyja nem állhatja, úgy hívja, „penészvirág”. Tény, hogy egy kicsit sápadt, de csinos, ha meg kisminkeli magát, kifejezetten szép. Talán soványabb a kelleténél, de lehet, hogy csak azért látja így, mert az anyja belébeszélte.
− Tudna ez a lány gyereket szülni? Nincsen csípője − fitymálta az anyja.
Ő legalább újabban rendben van. Mármint az anyja. Persze a maga módján, de ez több annál, mint amit vele kapcsolatban bármikor is remélt. Tiszta. Ez a lényeg. Van néhány őrült húzása, de droghoz nem nyúl.
Lehet, hogy mégis vesz egy macskát. Az anyja talán gondját viseli, amíg ő dolgozik.”
A részlet Egy csúnya nő című regényemből való. E-könyvben megtalálod: www.akody.hu
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
Az idegen kutya
Kedves Naplóm!
„Oszkár nem volt jó hangulatban. Délelőtt Sárváron akadt dolga, és mivel nemrég megígérte egy volt csoporttársának, ha a közelben jár, felkeresi, szerette volna beváltani az ígéretét.
A lány Csabrendeken lakott. Oszkár még sosem járt ott, de közel van Sümeghez, ahol viszont már megfordult, így tudta, merre induljon el.
Akkor még minden rendben volt, jókedvűen vezetett, élvezte, hogy süt a nap, és a természet egy karnyújtásnyira van tőle. Kedve lett volna megállni, futni egyet a réten, vagy odébb, bóklászni az erdőben. Még akkor is fütyörészett, amikor egy félsorompó állta az útját, a jelzőlámpa pedig pirosan lüktetett. Jobb kezével a kormányon, a ballal meg a félig lehúzott ablakon dobolt, ütemesen, ahogy a füttyszó diktálta.
Ekkor látta meg a kutyát. Foxinak nézte, simaszőrűnek, a mozgásán látszott, hogy öreg. Úgy látta, az idős korán kívül is lehet valami baja, talán idegbecsípődése, mert furcsán húzta mindkét hátsó lábát, nem úgy, mint azok az állatok, amelyeknek valamilyen egyéb sérülés miatt fáj, s azért sántítanak. Valahol olvasta is, hogy a hosszú hátú, „harmonikakutyáknak” a porckorongsérv gyakori betegsége.
A kutya a sínek felé tartott, amikor Oszkár észrevette. Éppen a félsorompó alatt álldogált, de csak egy pillanatra pihent meg, és már indult is tovább.
− Vigyázz! − kiáltott utána Oszkár a lehúzott ablakon át. − Elüt a vonat.
A kutya nem fordult hátra a hangra, csak ment tovább lassan, de határozottan.
Oszkár újra kiáltott, és mivel a foxi most sem reagált, kiszállt az autóból. A távolból már hallatszott a vonat semmivel össze nem keverhető zakatolása.
− Hé, süket vagy? − lépett az állat után, de a hangját elnyomta a vonat hosszú füttye. Nyilván a mozdonyvezető is észrevette már a sínekhez közelítő kutyát, és el akarta ijeszteni.
− Te teljesen bekattantál? − futott a félsorompóhoz Oszkár, és dobbantott meg kiáltozva hadonászott, hogy más irányba terelje a foxterriert, vagy felgyorsítsa a mozgását, hogy áttrappoljon a síneken, mire odaér a vonat.
Az állat visszanézett, egyenesen Oszkárra, akinek az volt a meggyőződése, hogy a minden bizonnyal teljesen süket kutya elbúcsúzott tőle.
Amikor visszaszállt az autóba, olyan üresség fogta el, mintha egy közeli hozzátartozóját veszítette volna el, holott az anyján kívül egyetlen rokonát sem ismerte. Borzalmas látvány volt a szerencsétlen jószág halála, mégis megdöbbentette, hogy milyen mélységes veszteségérzet lesz rajta úrrá.
Sohasem volt kutyája, noha régebben többször is gondolt rá, hogy jó volna tartani valamilyen háziállatot, aki repesve várja haza, és aki fenntartás nélkül szereti. Végül azért mondott le erről, mert már előre sajnálta az állatot amiatt, hogy sok időt lenne kénytelen egyedül, a gazdája nélkül tölteni. Ő sokat dolgozik, van, hogy napokig csak aludni jár haza, és így nem neki lenne háziállata, hanem a lakásnak. Az anyjára nem bízhatná, mert Augusztában nincs felelősségérzet. Persze, ha volna egy nő, akivel együtt él, merőben más volna a helyzet.
A mostani barátnője sajnos nem alkalmas az együttélésre. Olyan, mint valami bábu, arra forgatja, amerre akarja: se önálló véleménye, se önálló akarata nincsen. Hogy miért jár vele? Ezt azért jó volna eldönteni. Ráadásul az anyja nem állhatja, úgy hívja, „penészvirág”. Tény, hogy egy kicsit sápadt, de csinos, ha meg kisminkeli magát, kifejezetten szép. Talán soványabb a kelleténél, de lehet, hogy csak azért látja így, mert az anyja belébeszélte.
− Tudna ez a lány gyereket szülni? Nincsen csípője − fitymálta az anyja.
Ő legalább újabban rendben van. Mármint az anyja. Persze a maga módján, de ez több annál, mint amit vele kapcsolatban bármikor is remélt. Tiszta. Ez a lényeg. Van néhány őrült húzása, de droghoz nem nyúl.
Lehet, hogy mégis vesz egy macskát. Az anyja talán gondját viseli, amíg ő dolgozik.”
A részlet Egy csúnya nő című regényemből való. E-könyvben megtalálod: www.akody.hu
Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.
Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu