Öröm ért a minap. Először azt akartam írni, nagy öröm ért a minap, aztán az jutott eszembe, ha van nagy öröm, akkor bizonyára van kis öröm is. Aztán ezen a nyomvonalon haladva tovább, van nagyon nagy öröm és egészen kicsi öröm stb. És hogy jövök én ahhoz, hogy osztályozzam és minősítsem az érzést, amely feldobja a napomat, bearanyozza az óráimat, feltölti a ráncaimat, akár a botox?
Szóval öröm ért, mert egy gyermekkori ismerősömtől kaptam e-mailt. Az ő édesapja és az enyém már gyerekkorukban a közös szülővárosukban ismerték egymást. Aztán úgy a harmincas éveik közepén mindketten ugyanabba a városba költöztek a családjukkal, és onnantól a két család, az övék és a miénk rendszeresen összejárt, az ünnepeket is együtt töltöttük.
A két családfő vasárnap délelőttönként együtt járt próbára a városka híres fúvószenekarába, ahová később a cseperedő fiaik is velük mentek. És évek hosszú során át rituálévá tették a fenyőfa befaragást – aminek persze az asszonyok nem örültek felhőtlenül.
Ez úgy történt, hogy szenteste délelőttjén ki ki fogta a saját karácsonyfatalpát (ez egy nehéz, fa kereszt volt, a közepén lyukkal) és fenyőfáját, majd a garázsunk előtt addig ügyeskedtek, farigcsáltak, míg a fenyők szilárdan álltak talpaikban. Ez persze nem pár perces művelet volt, gyakran fél délelőtt kitartott, hiszen akadt közben sok-sok megtárgyalni való, no meg öntözni is kellett a torkokat, nehogy a nagy munkában kiszáradjanak.
Ám a férfiak közös programjain felül a mi, akkor még öttagú és az ő, akkor még háromtagú családjaink közti összetartó erőt a feleségek tették oly szilárddá. Zsuzsa néni nyolc évvel volt fiatalabb az én anyámnál, ám ez egyiküket sem zavarta, igazi, mély barátság volt az övék. Amikor édesanyám beteg lett, Zsuzsa néni egy éven keresztül minden egyes hétközi nap meglátogatta, így próbálva elterelni a figyelmét a betegségről. (A hétvége a családé volt, mi, a távol élő gyerekek mentünk hozzá.)
Zsuzsa néni rendkívüli asszony, az a ritka fajta, aki mindenkivel megtalálja a közös hangot, legyen az felnőtt vagy gyerek. Szerettük. Kedvence volt a családunk minden tagjának.
A fiatalember, aki a minap írt nekem, az ő fiuk.
Tomi nem az én pajtásom volt, hanem a nálam hét évvel fiatalabb húgomé. Ők egyidősek voltak, ugyanabba az óvodába, aztán iskolába, zeneiskolába jártak. Jó kis páros lehettek ők ketten. Van egy fotó még óvodáskorúkból, amikor is biciklizés közben elestek, ám mindketten nevettek, bele a kamerába.
Aztán valamikor, az évszámot nem tudom, csak azt, hogy már nagyok voltak a gyerekeim, Tomiék visszaköltöztek a szülők szülővárosába. Minthogy az én anyám már rég nem élt, az asszonyok összetartó ereje nem működhetett, s innentől többnyire csak a családtagjaink temetésén találkoztunk. Először Tomi édesapjának, Karcsi bácsinak a temetésén, aztán a húgomén, bátyámén, és utoljára az apám temetésén.
Több okból is örültem Tomi levelének. Az örömöm egyik forrása az volt, hogy kiderült, Tomi nyomon követi a munkáimat, olvassa a regényeimet, blogomat. Annak is örültem, örülök, hogy nem bánja, amiért az egyik könyvem epizód szereplője számára kölcsönvettem a családnevüket és némiképp a családi hátterüket. Kedves szerep és kedves szereplő, nekem mindenképpen az, és remélem, hogy az olvasók is így látják. És persze azt is remélem, hogy Tomi, a felesége és a nagylánya is így látja.
Minek örültem még Tomi levele kapcsán? Annak, hogy a sorai visszahoztak egy szeletet a múltból: anyám nevetését, a húgom kedves arcát, a bátyám „igaz vicc” szavajárását, apám játékos ujjait a zongorabillentyűkön, Karcsi bácsi dohányos rekedt hangját, ahogy azt mondja, Tersánszky.
Naplóm! Sajnálhatod, hogy nem vagy ember, így nem tudsz emlékezni. Mert emlékezni jó, főként, ha olyan embereket tudhat barátjának a család, mint az én családom: Zsuzsa nénit, Karcsi bácsit és Tomit.
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
Egy kedves arc a múltból
Egy kedves arc a múltból
Kedves Naplóm!
Öröm ért a minap. Először azt akartam írni, nagy öröm ért a minap, aztán az jutott eszembe, ha van nagy öröm, akkor bizonyára van kis öröm is. Aztán ezen a nyomvonalon haladva tovább, van nagyon nagy öröm és egészen kicsi öröm stb. És hogy jövök én ahhoz, hogy osztályozzam és minősítsem az érzést, amely feldobja a napomat, bearanyozza az óráimat, feltölti a ráncaimat, akár a botox?
Szóval öröm ért, mert egy gyermekkori ismerősömtől kaptam e-mailt. Az ő édesapja és az enyém már gyerekkorukban a közös szülővárosukban ismerték egymást. Aztán úgy a harmincas éveik közepén mindketten ugyanabba a városba költöztek a családjukkal, és onnantól a két család, az övék és a miénk rendszeresen összejárt, az ünnepeket is együtt töltöttük.
A két családfő vasárnap délelőttönként együtt járt próbára a városka híres fúvószenekarába, ahová később a cseperedő fiaik is velük mentek. És évek hosszú során át rituálévá tették a fenyőfa befaragást – aminek persze az asszonyok nem örültek felhőtlenül.
Ez úgy történt, hogy szenteste délelőttjén ki ki fogta a saját karácsonyfatalpát (ez egy nehéz, fa kereszt volt, a közepén lyukkal) és fenyőfáját, majd a garázsunk előtt addig ügyeskedtek, farigcsáltak, míg a fenyők szilárdan álltak talpaikban. Ez persze nem pár perces művelet volt, gyakran fél délelőtt kitartott, hiszen akadt közben sok-sok megtárgyalni való, no meg öntözni is kellett a torkokat, nehogy a nagy munkában kiszáradjanak.
Ám a férfiak közös programjain felül a mi, akkor még öttagú és az ő, akkor még háromtagú családjaink közti összetartó erőt a feleségek tették oly szilárddá. Zsuzsa néni nyolc évvel volt fiatalabb az én anyámnál, ám ez egyiküket sem zavarta, igazi, mély barátság volt az övék. Amikor édesanyám beteg lett, Zsuzsa néni egy éven keresztül minden egyes hétközi nap meglátogatta, így próbálva elterelni a figyelmét a betegségről. (A hétvége a családé volt, mi, a távol élő gyerekek mentünk hozzá.)
Zsuzsa néni rendkívüli asszony, az a ritka fajta, aki mindenkivel megtalálja a közös hangot, legyen az felnőtt vagy gyerek. Szerettük. Kedvence volt a családunk minden tagjának.
A fiatalember, aki a minap írt nekem, az ő fiuk.
Tomi nem az én pajtásom volt, hanem a nálam hét évvel fiatalabb húgomé. Ők egyidősek voltak, ugyanabba az óvodába, aztán iskolába, zeneiskolába jártak. Jó kis páros lehettek ők ketten. Van egy fotó még óvodáskorúkból, amikor is biciklizés közben elestek, ám mindketten nevettek, bele a kamerába.
Aztán valamikor, az évszámot nem tudom, csak azt, hogy már nagyok voltak a gyerekeim, Tomiék visszaköltöztek a szülők szülővárosába. Minthogy az én anyám már rég nem élt, az asszonyok összetartó ereje nem működhetett, s innentől többnyire csak a családtagjaink temetésén találkoztunk. Először Tomi édesapjának, Karcsi bácsinak a temetésén, aztán a húgomén, bátyámén, és utoljára az apám temetésén.
Több okból is örültem Tomi levelének. Az örömöm egyik forrása az volt, hogy kiderült, Tomi nyomon követi a munkáimat, olvassa a regényeimet, blogomat. Annak is örültem, örülök, hogy nem bánja, amiért az egyik könyvem epizód szereplője számára kölcsönvettem a családnevüket és némiképp a családi hátterüket. Kedves szerep és kedves szereplő, nekem mindenképpen az, és remélem, hogy az olvasók is így látják. És persze azt is remélem, hogy Tomi, a felesége és a nagylánya is így látja.
Minek örültem még Tomi levele kapcsán? Annak, hogy a sorai visszahoztak egy szeletet a múltból: anyám nevetését, a húgom kedves arcát, a bátyám „igaz vicc” szavajárását, apám játékos ujjait a zongorabillentyűkön, Karcsi bácsi dohányos rekedt hangját, ahogy azt mondja, Tersánszky.
Naplóm! Sajnálhatod, hogy nem vagy ember, így nem tudsz emlékezni. Mert emlékezni jó, főként, ha olyan embereket tudhat barátjának a család, mint az én családom: Zsuzsa nénit, Karcsi bácsit és Tomit.
Búcsúzom, hamarosan találkozunk.
Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu