Hajnali negyed kettőkor telefoncsörgés ébresztene fel, ha nem lennék egyébként is ébren. (Az új kéziratomon dolgozom.)
Az éjszakai telefon számomra ijesztő. Ilyenkor, amíg oda nem érek, hogy felvegyem, az jár a fejemben, hogy valami baj történt a családban. Persze már jó párszor ébresztett minket éjszaka a telefon csengése, amíg a rendelő közelében laktunk, de az esetek nagy részében Imre telefonja szólt, és a vonal túlsó végén fájó fogú beteg jelentkezett.
Most viszont az enyém csörög. Loholok le a lépcsőkön (a számítógép, amin dolgoztam, a tetőtérben van), be a hálószobába, felkapom a telefont, aztán egy kicsit megnyugszom: nem nevet, hanem számot jelez ki a készülék, vagyis nem családtag, és nem is barát, ismerős hív.
‒ Igen? ‒ szólok bele.
‒ Abigél? ‒ kérdezi egy fiatal férfihang. Vagy fiú?
‒ Mármint a Szabó Magdáé? – kérdezek vissza.
‒ Igen – jön a tétova válasz, s ebből rögtön tudom, gőze sincs, ki a Szabó Magda és az ő Abigélje.
Megszánom az éjszakai telefonbetyárt, és bevallom neki:
‒ Nem vagyok Abigél. Rossz számot hívott.
‒ De ez a szám volt megadva! Meg az, hogy maga Abigél! ‒ erősködik.
Észreveszem, hogy eltűnt a hangjából a bizonytalanság. Biztos az igazában. És ahogy hallgatom, afelé hajlok, hogy maximum húszéves lehet.
‒ Nem vagyok Abigél – állítom ugyanolyan határozottsággal, mint ahogy a fiú állítja, hogy az vagyok.
Aztán felébred bennem a kíváncsiság.
‒ Hol volt megadva ez a telefonszám? – kérdezem, és nem zavar, hogy a mondat sokak szerint „germanizmus”.
‒ A társkeresőn ‒ feleli, és érzem a hangján, hogy elpirult.
Fellélegzem. Rosszabbra számítottam. Aztán rájövök, hogy csak a fiú szépített az elnevezésen. Nem társat, partnert keres az éjszaka közepén. Tudjátok, telefonon keresztül működő partnert, aki segít levezetni a fölös energiát…
‒ Nézze, én nem keresek társat. Főleg nem éjjel fél kettőkor.
És hogy meggyőzzem, tényleg nem én vagyok, aki a segítségére lehet, hozzáteszem.
‒ Hatvanhárom éves vagyok. Férjezett.
A férj szóra Imre, aki miután megtudta, hogy nem a családból telefonált valaki, próbált visszaaludni, kikel az ágyból, és látom, hogy hegyezi a fülét.
‒ De hát itt van fent az oldalon, hogy maga Abigél! ‒ fújja a fiú most már kiabálva. És hiába mondom, hogy értse meg, rossz számot hívott, csak hajtja, hogy ott vagyok fent az oldalon, ezért leteszem a telefont.
Csak most, hogy azon melegében, hajnali fél kettőkor írom le a sztorit, csak most gondolkozom el azon, hogy meg kellett volna kérdeznem, mi az oldal neve. Mert mi van, ha tényleg fent vagyok?
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
Éjszakai telefonhívás
Éjszakai telefonhívás
Hajnali negyed kettőkor telefoncsörgés ébresztene fel, ha nem lennék egyébként is ébren. (Az új kéziratomon dolgozom.)
Az éjszakai telefon számomra ijesztő. Ilyenkor, amíg oda nem érek, hogy felvegyem, az jár a fejemben, hogy valami baj történt a családban. Persze már jó párszor ébresztett minket éjszaka a telefon csengése, amíg a rendelő közelében laktunk, de az esetek nagy részében Imre telefonja szólt, és a vonal túlsó végén fájó fogú beteg jelentkezett.
Most viszont az enyém csörög. Loholok le a lépcsőkön (a számítógép, amin dolgoztam, a tetőtérben van), be a hálószobába, felkapom a telefont, aztán egy kicsit megnyugszom: nem nevet, hanem számot jelez ki a készülék, vagyis nem családtag, és nem is barát, ismerős hív.
‒ Igen? ‒ szólok bele.
‒ Abigél? ‒ kérdezi egy fiatal férfihang. Vagy fiú?
‒ Mármint a Szabó Magdáé? – kérdezek vissza.
‒ Igen – jön a tétova válasz, s ebből rögtön tudom, gőze sincs, ki a Szabó Magda és az ő Abigélje.
Megszánom az éjszakai telefonbetyárt, és bevallom neki:
‒ Nem vagyok Abigél. Rossz számot hívott.
‒ De ez a szám volt megadva! Meg az, hogy maga Abigél! ‒ erősködik.
Észreveszem, hogy eltűnt a hangjából a bizonytalanság. Biztos az igazában. És ahogy hallgatom, afelé hajlok, hogy maximum húszéves lehet.
‒ Nem vagyok Abigél – állítom ugyanolyan határozottsággal, mint ahogy a fiú állítja, hogy az vagyok.
Aztán felébred bennem a kíváncsiság.
‒ Hol volt megadva ez a telefonszám? – kérdezem, és nem zavar, hogy a mondat sokak szerint „germanizmus”.
‒ A társkeresőn ‒ feleli, és érzem a hangján, hogy elpirult.
Fellélegzem. Rosszabbra számítottam. Aztán rájövök, hogy csak a fiú szépített az elnevezésen. Nem társat, partnert keres az éjszaka közepén. Tudjátok, telefonon keresztül működő partnert, aki segít levezetni a fölös energiát…
‒ Nézze, én nem keresek társat. Főleg nem éjjel fél kettőkor.
És hogy meggyőzzem, tényleg nem én vagyok, aki a segítségére lehet, hozzáteszem.
‒ Hatvanhárom éves vagyok. Férjezett.
A férj szóra Imre, aki miután megtudta, hogy nem a családból telefonált valaki, próbált visszaaludni, kikel az ágyból, és látom, hogy hegyezi a fülét.
‒ De hát itt van fent az oldalon, hogy maga Abigél! ‒ fújja a fiú most már kiabálva. És hiába mondom, hogy értse meg, rossz számot hívott, csak hajtja, hogy ott vagyok fent az oldalon, ezért leteszem a telefont.
Csak most, hogy azon melegében, hajnali fél kettőkor írom le a sztorit, csak most gondolkozom el azon, hogy meg kellett volna kérdeznem, mi az oldal neve. Mert mi van, ha tényleg fent vagyok?