„– Gyere ide – mondta Erik, de nem nyújtotta ki a nő felé a kezét, hogy a mozdulattal kérővé tegye a mondatot. Így az felszólítás maradt, már-már parancs, ám Lindát ez sem érdekelte. Boldogan engedelmeskedett.
Az iroda bőrfotelében szeretkeztek. Technikai értelemben Erik figyelmes szerető volt, ám érzelmekből egy apró morzsát sem adott. Nem mondott gyengéd szavakat, kis butaságokat, amelyek nélkül az egész nem más, mint párosodás. Linda sértettnek és megalázottnak érezte magát női mivoltában; szerette volna visszacsinálni, meg nem történtté tenni a történteket.
Ám harmadnap este, amikor Erik telefonált, hogy menjen el hozzá, nem ellenkezett.
– Mondom a címet – közölte Erik olyan közömbös hangon, ahogy a leveleket szokta diktálni.
– Tudom, hol laksz – felelte Linda, és sírni támadt kedve. Persze okosabb volt, semmint megtegye.
Jó pár éve, azután, hogy a nagyanyja meghalt, Erik eladta a házat, és a Fehérvári úton vett lakást. Linda nemegyszer járt nála, és Erik még csak nem is emlékezett.
Aztán az jutott Linda eszébe, hogy ez nem igaz. Erik csak úgy tesz, mintha nem emlékezne. Akkoriban jó barátok voltak, gyakran lógtak együtt, Erik ezt nem felejthette el, hiszen nincs miért elfelejtenie. Akkor meg mire való ez a cirkusz a lakcímmel? Nyilván arra, hogy tudatosítsa, csupán szexuális partner, egyéb elvárásai ne legyenek.
Egy évig tartott a viszonyuk. De az utolsó szeretkezésük is éppúgy zajlott le, mint az első: se bolondos szavak, se önmagukért való, szanaszét szórt puha csókok. Linda eleinte próbált belecsempészni némi valódi intimitást a kapcsolatukba, ám Erik olyan eréllyel utasított vissza minden szerelmes simogatást, hogy leállt róla.
Linda tisztában volt vele, hogy prostituálja magát. Sosem fog kapni érzelmeket, és arra a dologra, amire Eriknek kell, tulajdonképpen bárki megfelel. Mégsem mondott nemet. Várt, várt és várt, bár maga sem tudta, mire. Talán csodára, talán csak a régi Erik felbukkanására. Persze egyik sem következett be.
Aztán egy este – éppolyan este volt, mint a többi, nem bömbölt a szél, nem készülődött vihar –, talán tíz óra lehetett, Erik rátelefonált, és közömbös hangon azt mondta:
– Ne gyere többet.
Se azt nem mondta, hogy vége, se azt, hogy meguntalak, sem semmi mást. Csupán ezt:
– Ne gyere többet.
Egyetlen nyamvadt mondat, három nyomorult kis szó elég ahhoz, hogy letörölje az embert a föld színéről.
Kiabálnia kellett volna. Üvölteni. Most már tudja. Meglehet, akkor is tudta… Mégsem tette meg. Még csak a levegőt sem vette hangosabban, amiből Erik rájöhetett volna, hogy tán még sincs minden rendben. Mert azt felelte. Azt, hogy „rendben”. Egyetlen szóval, egyetlen mukkanással sem többet. Hidegvér, csigavér, hidegvér, csigavér, magában is csak ennyit mondogatott.
Aztán lement az utcára strichelni. Mert azt akart. Odaadni magát az első jöttmentnek. Pénzért. Mindegy, mennyiért, de valamit végre kapni akart a testéért.”
A részlet Zazi című regényemből való. E-könyvben megtalálod: www.akody.hu
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
Érzelmek nélkül
Kedves Naplóm!
„– Gyere ide – mondta Erik, de nem nyújtotta ki a nő felé a kezét, hogy a mozdulattal kérővé tegye a mondatot. Így az felszólítás maradt, már-már parancs, ám Lindát ez sem érdekelte. Boldogan engedelmeskedett.
Az iroda bőrfotelében szeretkeztek. Technikai értelemben Erik figyelmes szerető volt, ám érzelmekből egy apró morzsát sem adott. Nem mondott gyengéd szavakat, kis butaságokat, amelyek nélkül az egész nem más, mint párosodás. Linda sértettnek és megalázottnak érezte magát női mivoltában; szerette volna visszacsinálni, meg nem történtté tenni a történteket.
Ám harmadnap este, amikor Erik telefonált, hogy menjen el hozzá, nem ellenkezett.
– Mondom a címet – közölte Erik olyan közömbös hangon, ahogy a leveleket szokta diktálni.
– Tudom, hol laksz – felelte Linda, és sírni támadt kedve. Persze okosabb volt, semmint megtegye.
Jó pár éve, azután, hogy a nagyanyja meghalt, Erik eladta a házat, és a Fehérvári úton vett lakást. Linda nemegyszer járt nála, és Erik még csak nem is emlékezett.
Aztán az jutott Linda eszébe, hogy ez nem igaz. Erik csak úgy tesz, mintha nem emlékezne. Akkoriban jó barátok voltak, gyakran lógtak együtt, Erik ezt nem felejthette el, hiszen nincs miért elfelejtenie. Akkor meg mire való ez a cirkusz a lakcímmel? Nyilván arra, hogy tudatosítsa, csupán szexuális partner, egyéb elvárásai ne legyenek.
Egy évig tartott a viszonyuk. De az utolsó szeretkezésük is éppúgy zajlott le, mint az első: se bolondos szavak, se önmagukért való, szanaszét szórt puha csókok. Linda eleinte próbált belecsempészni némi valódi intimitást a kapcsolatukba, ám Erik olyan eréllyel utasított vissza minden szerelmes simogatást, hogy leállt róla.
Linda tisztában volt vele, hogy prostituálja magát. Sosem fog kapni érzelmeket, és arra a dologra, amire Eriknek kell, tulajdonképpen bárki megfelel. Mégsem mondott nemet. Várt, várt és várt, bár maga sem tudta, mire. Talán csodára, talán csak a régi Erik felbukkanására. Persze egyik sem következett be.
Aztán egy este – éppolyan este volt, mint a többi, nem bömbölt a szél, nem készülődött vihar –, talán tíz óra lehetett, Erik rátelefonált, és közömbös hangon azt mondta:
– Ne gyere többet.
Se azt nem mondta, hogy vége, se azt, hogy meguntalak, sem semmi mást. Csupán ezt:
– Ne gyere többet.
Egyetlen nyamvadt mondat, három nyomorult kis szó elég ahhoz, hogy letörölje az embert a föld színéről.
Kiabálnia kellett volna. Üvölteni. Most már tudja. Meglehet, akkor is tudta… Mégsem tette meg. Még csak a levegőt sem vette hangosabban, amiből Erik rájöhetett volna, hogy tán még sincs minden rendben. Mert azt felelte. Azt, hogy „rendben”. Egyetlen szóval, egyetlen mukkanással sem többet. Hidegvér, csigavér, hidegvér, csigavér, magában is csak ennyit mondogatott.
Aztán lement az utcára strichelni. Mert azt akart. Odaadni magát az első jöttmentnek. Pénzért. Mindegy, mennyiért, de valamit végre kapni akart a testéért.”
A részlet Zazi című regényemből való. E-könyvben megtalálod: www.akody.hu
Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.
Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu