Az egyik meghatározó színházi élményem. És talán a legimpulzívabb. Az, hogy ifjúként Cseh Tamás fan voltam, csupán a hab a tortán. Ha soha nem hallottam volna Cseh Tamásról és a dalairól, ugyanúgy lenyűgöz az előadás.
Gyakran járok színházba – újabban főként a Tháliába, amióta a gyerekkori barátnőm lánya és annak férje a Társulat tagjai –, ám mindig csak a színészi játékot figyeltem, azon nem nagyon gondolkoztam el, mekkora szerepe is van a rendezőnek abban, hogy elnyeri vagy nem nyeri el a tetszésemet egy-egy darab. Most viszont még számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy a Fehér babák egy rendezői bravúr.
Vegyes érzelmekkel indultam az előadásra. Arra számítottam, hogy a Thália Színház művészei majd szép sorban, egymás után eléneklik az általam annyira kedvelt Cseh Tamás számokat, ám nem voltam benne biztos, hogy szeretném-e mástól, másként, mint a szerzőtől hallani a fiatalságomat felidéző dalokat.
Baráti házaspárral mentünk a színházba, és az ő lányuknak-vejüknek köszönhetően az igazgatói páholyban kaptunk helyet. A páholyoktól egy kicsit tartok, mert volt már rá példa, hogy hiába hajoltam ki derékig, a színpad egy része mégis takarásban maradt. Az igazgatói páholyban persze nem ért az a „csúfság”, hogy lemaradok néhány jelenetről: tágas volt, kényelmes és pazar kilátás nyílt a színpad minden egyes négyzetcentiméterére.
Amint leültem és végigpásztáztam a nézőteret, már tudtam, hogy aznap valami rendkívülinek leszek a részese. A nézőtéren legelöl néhány kávéházi asztal állt, melyeknél nem színészek, hanem nézők ültek. A színpadon is voltak ilyen asztalkák-székek, néhány állófogas, és a zenészek hangszerei.
A színfalak mögül egyesével, párosával kezdtek bejönni a színészek és a zenészek, majd az asztalkáknál, hangszereknél foglaltak helyet, de olyan is volt, aki lejött a színpadról és a nézőtéren ült le. Ez aztán azt a hatást keltette bennem, hogy mindannyian együtt vagyunk, hogy ugyanannak az egésznek a részei vagyunk, nincs külön színész, zenész, néző. Remek érzés volt, amit csak fokozott, hogy az előadók mintha a saját ruháikban lettek volna, nem tűnt színházi jelmeznek. A színpad hátsó traktusa LED-falakból állt, az itt történtek erősítették, magyarázták a dalok szövegét, hátterét. A hátsó falon volt még egy tv is, amelyen az előadást meg-megszakítva eddig még sosem látott képkockákon Cseh Tamáshoz fűződő kapcsolatukról mesélt három, hozzá közelálló ember: Anyuka, Feleség és Bereményi Géza költő, Cseh Tamás dalainak szövegírója. (Bereményi ott volt a premieren, talán valaki egyszer majd megkérdezi tőle, milyen mélyen érintette meg, amit egy fél évszázaddal visszatekintve a színpadon látott-hallott.)
Az előadást magát leírni nem nagyon tudom, ott kell lenni, és nemcsak látni, hanem érezni kell, ami történik. Minden, a zenészek is nagyszerűek – nélkülük az előadás nem szárnyalna így.
Csupán egy-egy szót ejtek a művészekről, akik ezt a csodát elénk tárták.
Czakó Julianna csinos arcával-alakjával, varázslatos, telt énekhangjával bűvöli el a nézőket, és gyutacsként indítja be az előadást. Gubás Gabi tűzpiros ruhájában lejtett táncával maga is tűzzé válik, mely szín aztán a fények segítségével mindent beborít. Molnár Piroska a botjával megingathatatlan sziklaszirt, személyiségének kisugárzása betölti a színpadot. Udvarias Annával mi is felvesszük a háziruhánkat, érezzük a szükséglakás nyomorát, és hogy hiába telt el azóta tíz év, semmi sem változott.
„Magamat láttam tíz év múlva itt,
hallottam ezt, a mostani dal hangjait,
és attól féltem: nehogy majd ez legyen,
csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!”
A férfiak, Szabó Győző, Vida Péter, Hevesi László, Jámbor Nándor, Katona Péter Dániel, Zayzon Zsolt hol együtt, hol külön, hol a női párjukkal énekelnek, mindannyian kimagasló teljesítményt nyújtanak. Amelyiküknek a hangja, ha nem is Pavarottié (a Tháliában vagyunk, nem az Operaházban vagy az Operettszínházban!), arcjátékával, kiállásával felemelkedik társai közé. No meg az alázatával. Hihetetlen, amit férfiak és nők a színpadon művelnek. Amíg valamelyik társuk énekel, a többi mozdulatlanná dermed, ültében-áltában meg sem moccan, nehogy elvonja a figyelmünket. Az alázat érezhető, betölti a színpadot. Alázat egymás iránt, alázat a nézők iránt, alázat a művészet iránt.
A zsebkendőmért nyúlok, mert ami a színpadon történik, azt könnyek nélkül nem lehet bírni, és közben megpillantom az alattam elterülő nézőteret. Erre is kiváló hely az igazgatói páholy: a nézőtéren is mindent látok. Illetve mindenkinek a mozdulatlan jobb oldali profilját, merthogy mindenki a színpadot figyeli. Nincs fejforgatás, szöszmötölés, köhécselés, még egy pisszenés sem. Lenyűgöznek ezek a profilok. Ugyanaz a kifejezés ül rajtuk, ettől minden arcél szinte egyforma. A Földanyácska gyermekeiben írtam az egyformaságról, ám a hiung-nuk fövegeinek egyformasága félelmet keltett a kínai seregben. Itt, a színházban viszont az arcokon ülő egyazon kifejezés katarzissal tölt el.
Tovább nem időzöm a nézőseregen, a színpad követeli a figyelmemet: Czakó Julianna a szerelemről énekel.
Ahogy bejöttek, egyesével-párosával távoznak a színészek, zenészek. Majd egy férfi, nekünk háttal, felmegy a már üres színpadra, kezében a gitárja, játszik rajta, majd úgy hagyja el a színpadot, hogy az arca ismeretlen marad. Bravúros befejezés. Bravúros rendezés.
Görög László tud bánni a lehetőségekkel. És tud bánni a színészeivel. Eléri, hogy az és úgy történjen a színpadon, ahogy ő elképzelte. Azt hiszem, ez a Művészet.
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
Fehér babák
Fehér babák
Látnod kell! Több leszel vele, tőle, általa
Thália Színház
Rendező: Görög László
Az egyik meghatározó színházi élményem. És talán a legimpulzívabb. Az, hogy ifjúként Cseh Tamás fan voltam, csupán a hab a tortán. Ha soha nem hallottam volna Cseh Tamásról és a dalairól, ugyanúgy lenyűgöz az előadás.
Gyakran járok színházba – újabban főként a Tháliába, amióta a gyerekkori barátnőm lánya és annak férje a Társulat tagjai –, ám mindig csak a színészi játékot figyeltem, azon nem nagyon gondolkoztam el, mekkora szerepe is van a rendezőnek abban, hogy elnyeri vagy nem nyeri el a tetszésemet egy-egy darab. Most viszont még számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy a Fehér babák egy rendezői bravúr.
Vegyes érzelmekkel indultam az előadásra. Arra számítottam, hogy a Thália Színház művészei majd szép sorban, egymás után eléneklik az általam annyira kedvelt Cseh Tamás számokat, ám nem voltam benne biztos, hogy szeretném-e mástól, másként, mint a szerzőtől hallani a fiatalságomat felidéző dalokat.
Baráti házaspárral mentünk a színházba, és az ő lányuknak-vejüknek köszönhetően az igazgatói páholyban kaptunk helyet. A páholyoktól egy kicsit tartok, mert volt már rá példa, hogy hiába hajoltam ki derékig, a színpad egy része mégis takarásban maradt. Az igazgatói páholyban persze nem ért az a „csúfság”, hogy lemaradok néhány jelenetről: tágas volt, kényelmes és pazar kilátás nyílt a színpad minden egyes négyzetcentiméterére.
Amint leültem és végigpásztáztam a nézőteret, már tudtam, hogy aznap valami rendkívülinek leszek a részese. A nézőtéren legelöl néhány kávéházi asztal állt, melyeknél nem színészek, hanem nézők ültek. A színpadon is voltak ilyen asztalkák-székek, néhány állófogas, és a zenészek hangszerei.
A színfalak mögül egyesével, párosával kezdtek bejönni a színészek és a zenészek, majd az asztalkáknál, hangszereknél foglaltak helyet, de olyan is volt, aki lejött a színpadról és a nézőtéren ült le. Ez aztán azt a hatást keltette bennem, hogy mindannyian együtt vagyunk, hogy ugyanannak az egésznek a részei vagyunk, nincs külön színész, zenész, néző. Remek érzés volt, amit csak fokozott, hogy az előadók mintha a saját ruháikban lettek volna, nem tűnt színházi jelmeznek. A színpad hátsó traktusa LED-falakból állt, az itt történtek erősítették, magyarázták a dalok szövegét, hátterét. A hátsó falon volt még egy tv is, amelyen az előadást meg-megszakítva eddig még sosem látott képkockákon Cseh Tamáshoz fűződő kapcsolatukról mesélt három, hozzá közelálló ember: Anyuka, Feleség és Bereményi Géza költő, Cseh Tamás dalainak szövegírója. (Bereményi ott volt a premieren, talán valaki egyszer majd megkérdezi tőle, milyen mélyen érintette meg, amit egy fél évszázaddal visszatekintve a színpadon látott-hallott.)
Az előadást magát leírni nem nagyon tudom, ott kell lenni, és nemcsak látni, hanem érezni kell, ami történik. Minden, a zenészek is nagyszerűek – nélkülük az előadás nem szárnyalna így.
Csupán egy-egy szót ejtek a művészekről, akik ezt a csodát elénk tárták.
Czakó Julianna csinos arcával-alakjával, varázslatos, telt énekhangjával bűvöli el a nézőket, és gyutacsként indítja be az előadást. Gubás Gabi tűzpiros ruhájában lejtett táncával maga is tűzzé válik, mely szín aztán a fények segítségével mindent beborít. Molnár Piroska a botjával megingathatatlan sziklaszirt, személyiségének kisugárzása betölti a színpadot. Udvarias Annával mi is felvesszük a háziruhánkat, érezzük a szükséglakás nyomorát, és hogy hiába telt el azóta tíz év, semmi sem változott.
„Magamat láttam tíz év múlva itt,
hallottam ezt, a mostani dal hangjait,
és attól féltem: nehogy majd ez legyen,
csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!”
A férfiak, Szabó Győző, Vida Péter, Hevesi László, Jámbor Nándor, Katona Péter Dániel, Zayzon Zsolt hol együtt, hol külön, hol a női párjukkal énekelnek, mindannyian kimagasló teljesítményt nyújtanak. Amelyiküknek a hangja, ha nem is Pavarottié (a Tháliában vagyunk, nem az Operaházban vagy az Operettszínházban!), arcjátékával, kiállásával felemelkedik társai közé. No meg az alázatával. Hihetetlen, amit férfiak és nők a színpadon művelnek. Amíg valamelyik társuk énekel, a többi mozdulatlanná dermed, ültében-áltában meg sem moccan, nehogy elvonja a figyelmünket. Az alázat érezhető, betölti a színpadot. Alázat egymás iránt, alázat a nézők iránt, alázat a művészet iránt.
A zsebkendőmért nyúlok, mert ami a színpadon történik, azt könnyek nélkül nem lehet bírni, és közben megpillantom az alattam elterülő nézőteret. Erre is kiváló hely az igazgatói páholy: a nézőtéren is mindent látok. Illetve mindenkinek a mozdulatlan jobb oldali profilját, merthogy mindenki a színpadot figyeli. Nincs fejforgatás, szöszmötölés, köhécselés, még egy pisszenés sem. Lenyűgöznek ezek a profilok. Ugyanaz a kifejezés ül rajtuk, ettől minden arcél szinte egyforma. A Földanyácska gyermekeiben írtam az egyformaságról, ám a hiung-nuk fövegeinek egyformasága félelmet keltett a kínai seregben. Itt, a színházban viszont az arcokon ülő egyazon kifejezés katarzissal tölt el.
Tovább nem időzöm a nézőseregen, a színpad követeli a figyelmemet: Czakó Julianna a szerelemről énekel.
Ahogy bejöttek, egyesével-párosával távoznak a színészek, zenészek. Majd egy férfi, nekünk háttal, felmegy a már üres színpadra, kezében a gitárja, játszik rajta, majd úgy hagyja el a színpadot, hogy az arca ismeretlen marad. Bravúros befejezés. Bravúros rendezés.
Görög László tud bánni a lehetőségekkel. És tud bánni a színészeivel. Eléri, hogy az és úgy történjen a színpadon, ahogy ő elképzelte. Azt hiszem, ez a Művészet.