Bevallom, harminchárom éves koromig elítélőn tekintettem a homoszexualitásra. A saját neműkhöz vonzódó embereket szokatlan állatfajtának tartottam, akikhez nekem közöm sem lehet. Talán amiatt történhetett így, mert a gyerekkoromban a melegek titkolni voltak kénytelenek szexuális irányultságukat, mivel a heteroszexuálisok társadalma kirekesztett mindenkit, aki más volt.
A melegekről alkotott negatív véleményemet még inkább elmélyítette bennem, amikor húszévesen a barátnőmmel és a húgával, Lilivel elmentünk a Szecskába, vagyis a Széchenyi fürdőbe. Lili bájos és kedves tizenkét éves kislány volt, kedveltem nagyon, a távollévő húgomra emlékeztetett.
Úszkáltunk, lubickoltunk, aztán a gőzfürdőbe mentünk. Mindhárman először jártunk gőzkabinban. Nekem nem jött be, alig kaptam levegőt magas páratartalma miatt ‒ ma is a szárazgőzt részesítem előnyben, bár meg kell, hogy mondjam, talán öt éve is van, hogy utoljára szaunában jártam ‒, ám a barátnőm és Lili élvezték. Aztán hogy ők is elfáradtak a gőz és a hideg merülőfürdő váltogatásában, lezuhanyoztunk, és készülődni kezdtünk haza.
A malőr, ami a melegek iránti ellenérzést elmélyítette bennem, az öltözőben történt.
Egy öregasszony ‒ persze meglehet, hogy csak húszévesen tűnt olyan öregnek ‒ meztelenül Lili elé sétált, és a törülközőjének csak a két végét fogva, lassú, fura, már-már táncszerű mozdulatokkal húzkodta a törülközőt a hátán.
Addig még nem találkoztam sem meleg nővel, sem férfival ‒ vagy legalábbis nem tudtam róla. Amint értetlenül figyeltem, mi a frászt csinál, mivel szárazra törülközni így, biztos, hogy nem lehet, egyszer csak belém nyilallt az undor.
‒ Lilit csábítgatja! Az aszott, vén, kiélt testével!
Legszívesebben a képébe vágtam volna nyomdafestéket nem tűrő szavaimat. Bele a fonnyadt pofájába.
Aztán Lilire néztem, aki gyanútlanul és barátságosan válaszolgatott a lottyadt csöcsű leszbi kérdéseire, és úgy döntöttem, nem csinálok botrányt.
‒ Majd hazafelé elmondom neki, hogy nem mindenki jó szándékú, aki kedveskedve szól hozzánk. Ezzel a nővel meg, a löttyedt farúval nem csak az baj, hogy meleg, hanem hogy pedofil.
Hirtelen feltűnt, milyen csönd van a zsúfolt öltözőben. Körülnéztem, és rádöbbentem, a barátnőmön és a húgán kívül mindenki tisztában van vele, mire hajt a vén spiné. Mégsem szóltak közbe.
‒ Na, jó. Hazafelé azt is el kell mondanom Lilinek, hogy lehetőség szerint emeljük fel a szavunkat, ha nekünk nem tetsző dolgot látunk. A pedofília ellen pedig mindig és mindenkor kötelező.
A saját neműk iránt vonzódó emberekről harminchárom évesen homlokegyenest megváltozott a véleményem. A pedofíliáról nem.
Hogy mi hatott rám, hogy ne csupán elfogadóvá váljak a melegekkel szemben, hanem úgy tekintsek rájuk, mint bármelyik heteroszexuálisra, arról a következő blogomban mesélek.
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
Homoszexualitás I.
Kedves Naplóm!
Bevallom, harminchárom éves koromig elítélőn tekintettem a homoszexualitásra. A saját neműkhöz vonzódó embereket szokatlan állatfajtának tartottam, akikhez nekem közöm sem lehet. Talán amiatt történhetett így, mert a gyerekkoromban a melegek titkolni voltak kénytelenek szexuális irányultságukat, mivel a heteroszexuálisok társadalma kirekesztett mindenkit, aki más volt.
A melegekről alkotott negatív véleményemet még inkább elmélyítette bennem, amikor húszévesen a barátnőmmel és a húgával, Lilivel elmentünk a Szecskába, vagyis a Széchenyi fürdőbe. Lili bájos és kedves tizenkét éves kislány volt, kedveltem nagyon, a távollévő húgomra emlékeztetett.
Úszkáltunk, lubickoltunk, aztán a gőzfürdőbe mentünk. Mindhárman először jártunk gőzkabinban. Nekem nem jött be, alig kaptam levegőt magas páratartalma miatt ‒ ma is a szárazgőzt részesítem előnyben, bár meg kell, hogy mondjam, talán öt éve is van, hogy utoljára szaunában jártam ‒, ám a barátnőm és Lili élvezték. Aztán hogy ők is elfáradtak a gőz és a hideg merülőfürdő váltogatásában, lezuhanyoztunk, és készülődni kezdtünk haza.
A malőr, ami a melegek iránti ellenérzést elmélyítette bennem, az öltözőben történt.
Egy öregasszony ‒ persze meglehet, hogy csak húszévesen tűnt olyan öregnek ‒ meztelenül Lili elé sétált, és a törülközőjének csak a két végét fogva, lassú, fura, már-már táncszerű mozdulatokkal húzkodta a törülközőt a hátán.
Addig még nem találkoztam sem meleg nővel, sem férfival ‒ vagy legalábbis nem tudtam róla. Amint értetlenül figyeltem, mi a frászt csinál, mivel szárazra törülközni így, biztos, hogy nem lehet, egyszer csak belém nyilallt az undor.
‒ Lilit csábítgatja! Az aszott, vén, kiélt testével!
Legszívesebben a képébe vágtam volna nyomdafestéket nem tűrő szavaimat. Bele a fonnyadt pofájába.
Aztán Lilire néztem, aki gyanútlanul és barátságosan válaszolgatott a lottyadt csöcsű leszbi kérdéseire, és úgy döntöttem, nem csinálok botrányt.
‒ Majd hazafelé elmondom neki, hogy nem mindenki jó szándékú, aki kedveskedve szól hozzánk. Ezzel a nővel meg, a löttyedt farúval nem csak az baj, hogy meleg, hanem hogy pedofil.
Hirtelen feltűnt, milyen csönd van a zsúfolt öltözőben. Körülnéztem, és rádöbbentem, a barátnőmön és a húgán kívül mindenki tisztában van vele, mire hajt a vén spiné. Mégsem szóltak közbe.
‒ Na, jó. Hazafelé azt is el kell mondanom Lilinek, hogy lehetőség szerint emeljük fel a szavunkat, ha nekünk nem tetsző dolgot látunk. A pedofília ellen pedig mindig és mindenkor kötelező.
A saját neműk iránt vonzódó emberekről harminchárom évesen homlokegyenest megváltozott a véleményem. A pedofíliáról nem.
Hogy mi hatott rám, hogy ne csupán elfogadóvá váljak a melegekkel szemben, hanem úgy tekintsek rájuk, mint bármelyik heteroszexuálisra, arról a következő blogomban mesélek.
Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.
Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu