A korábbi írásomban már említettem, hogy a blogomon megtörtént eseteket olvashattok tőlem. Amiről most írni szeretnék, azelőtt történt, hogy a Philadelphia című film megváltoztatta az életemet, vagyis ez a történet abból az időből való, amikor még elítéltem a homoszexualitást.
Egy közúti baleset vétlen elszenvedőjeként örültem, hogy az autómmal ellentétben én sértetlenül megúsztam az ütközést. Nagyjából fél év múlva jöttem rá, hogy nem így történt: huszonnyolc évesen, kétgyerekes családanyaként reggelente zsibbadt karokkal ébredtem. Röntgen végül kimutatta a baleset okozta nyaki sérülést, s gyógymódnak az orvos úszást javasolt.
Akkoriban még nem Keszthelyen, hanem Csabrendeken laktunk. Így hetente kétszer átautóztam Keszthelyre, hogy a Danubius szálloda uszodájában a saját magam által meghatározott távot leúszva segítsem gyógyulásomat.
És itt kezdődik az, amiről mesélni akarok.
Mát több hete jártam úszni, ismertem a törzstagokat, látásból még azokat is, akik csak néha-néha jöttek. Aznap a szokásosnál későbben érkeztem, az öltözőben nem a szokásos arcok, hanem két ismeretlen, nagyjából velem egykorú lány pakolta elő a táskájából a fürdőruhát, törülközőt. Mivel sosem láttam még egyiküket sem, biztos voltam benne, nyaralni jöttek Keszthelyre. Illendően köszöntem, majd vetkőzni kezdtem.
Ahogy egymás után vetettem le a ruhadarabjaimat, olyan érzésem támadt, hogy férfiszem előtt vetkőzöm. Magam elé kaptam a törülközőmet, és azt kutattam, hol van az a perverz fickó, akinek nincs jobb dolga, mint női öltözőkben kukkolni. (Furcsaságként jegyzem meg: amíg nem volt mit szégyellnem a meztelenségemen, rendkívül szégyellős voltam. Most meg, hogy bőven lenne min restelkedni, nem teszem. No, ja, a női lélek már csak ilyen. Megfejthetetlen. Vagy következetlen?) Ám hiába nyújtogattam a nyakamat, rajtam és a két turista lányon kívül senki nem volt az öltözőben. Rájuk pillantottam, gondoltam, megkérdezem, ők is érzik-e magukon a kíváncsi férfiszemeket. Ám nem néztek vissza rám. Merev arccal előrefelé figyeltek, még véletlenül sem tekintettek felém.
‒ Karót nyeltek ezek, vagy mi? ‒ dohogtam magamban. ‒ Hogyhogy nem észlelik, hogy valahonnan gusztálnak bennünket?
Magamra ráncigáltam az úszódresszemet, és kisiettem a medencéhez, hogy minél előbb túl legyek a megteendő távon.
Nem tudom, hányadik hossznál tartottam, amikor észrevettem a két turista lányt, amint a medence lépcsőjén sétálnak be a vízbe. Feltűnt, hogy nem egymás mellett lépdelnek, hanem egymás mögött.
Mindketten rendkívül csinosak voltak, bár teljesen különböző típusba tartoztak. Az elől haladó karcsú, csupa izom, rövid hajú lány volt, kicsi mellel, keskeny csípővel. A mögötte jövő is karcsú volt, ám ott, ahol kellett, gömbölyű és dús, hosszú haját lófarokba kötötte. Mindkettőn falatnyi bikini.
A medence hosszabbik végének falához sorjáztak, majd úszni kezdtek. Nem egymás mellett, holott úgy is elfértek volna. A rövid hajú úszott elől magabiztos, erőteljes, rutinos karcsapásokkal. Úszás közben gyakran hátranézett, minden rendben van-e a hosszú hajúval, majd haladt tovább, mintegy helyet csinálva a másik lánynak.
A lófarkos gyengébb úszó volt, óvatosan követte a rövid hajút. Amaz a medence túlsó végére érve bevárta őt, majd ugyanúgy, mint odafelé, úszás közben visszafelé is felügyelte, követi-e. Visszaérve a kiindulóponthoz bevárta a hosszú hajút, és kezdődött elölről a művelet.
Feltűnt, hogy nemcsak én, hanem a vízben szinte mindenki a furcsa koreográfiát figyeli.
Már majdnem leúsztam a betervezett távot, amikor rájöttem, mit látok.
‒ Azt a fűzfán fütyülőjét! Ők egy pár! A rövid hajú a férfi, aki lovagiasan vigyázza a hosszú hajú lépteit, illetve az úszását.
Már értettem, miért éreztem úgy az öltözőben, hogy férfiszemek előtt vetkőzöm. Ők okozták a nyugtalanító érzést. A furcsa pár.
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
Homoszexualitás III.
Kedves Naplóm!
A korábbi írásomban már említettem, hogy a blogomon megtörtént eseteket olvashattok tőlem. Amiről most írni szeretnék, azelőtt történt, hogy a Philadelphia című film megváltoztatta az életemet, vagyis ez a történet abból az időből való, amikor még elítéltem a homoszexualitást.
Egy közúti baleset vétlen elszenvedőjeként örültem, hogy az autómmal ellentétben én sértetlenül megúsztam az ütközést. Nagyjából fél év múlva jöttem rá, hogy nem így történt: huszonnyolc évesen, kétgyerekes családanyaként reggelente zsibbadt karokkal ébredtem. Röntgen végül kimutatta a baleset okozta nyaki sérülést, s gyógymódnak az orvos úszást javasolt.
Akkoriban még nem Keszthelyen, hanem Csabrendeken laktunk. Így hetente kétszer átautóztam Keszthelyre, hogy a Danubius szálloda uszodájában a saját magam által meghatározott távot leúszva segítsem gyógyulásomat.
És itt kezdődik az, amiről mesélni akarok.
Mát több hete jártam úszni, ismertem a törzstagokat, látásból még azokat is, akik csak néha-néha jöttek. Aznap a szokásosnál későbben érkeztem, az öltözőben nem a szokásos arcok, hanem két ismeretlen, nagyjából velem egykorú lány pakolta elő a táskájából a fürdőruhát, törülközőt. Mivel sosem láttam még egyiküket sem, biztos voltam benne, nyaralni jöttek Keszthelyre. Illendően köszöntem, majd vetkőzni kezdtem.
Ahogy egymás után vetettem le a ruhadarabjaimat, olyan érzésem támadt, hogy férfiszem előtt vetkőzöm. Magam elé kaptam a törülközőmet, és azt kutattam, hol van az a perverz fickó, akinek nincs jobb dolga, mint női öltözőkben kukkolni. (Furcsaságként jegyzem meg: amíg nem volt mit szégyellnem a meztelenségemen, rendkívül szégyellős voltam. Most meg, hogy bőven lenne min restelkedni, nem teszem. No, ja, a női lélek már csak ilyen. Megfejthetetlen. Vagy következetlen?) Ám hiába nyújtogattam a nyakamat, rajtam és a két turista lányon kívül senki nem volt az öltözőben. Rájuk pillantottam, gondoltam, megkérdezem, ők is érzik-e magukon a kíváncsi férfiszemeket. Ám nem néztek vissza rám. Merev arccal előrefelé figyeltek, még véletlenül sem tekintettek felém.
‒ Karót nyeltek ezek, vagy mi? ‒ dohogtam magamban. ‒ Hogyhogy nem észlelik, hogy valahonnan gusztálnak bennünket?
Magamra ráncigáltam az úszódresszemet, és kisiettem a medencéhez, hogy minél előbb túl legyek a megteendő távon.
Nem tudom, hányadik hossznál tartottam, amikor észrevettem a két turista lányt, amint a medence lépcsőjén sétálnak be a vízbe. Feltűnt, hogy nem egymás mellett lépdelnek, hanem egymás mögött.
Mindketten rendkívül csinosak voltak, bár teljesen különböző típusba tartoztak. Az elől haladó karcsú, csupa izom, rövid hajú lány volt, kicsi mellel, keskeny csípővel. A mögötte jövő is karcsú volt, ám ott, ahol kellett, gömbölyű és dús, hosszú haját lófarokba kötötte. Mindkettőn falatnyi bikini.
A medence hosszabbik végének falához sorjáztak, majd úszni kezdtek. Nem egymás mellett, holott úgy is elfértek volna. A rövid hajú úszott elől magabiztos, erőteljes, rutinos karcsapásokkal. Úszás közben gyakran hátranézett, minden rendben van-e a hosszú hajúval, majd haladt tovább, mintegy helyet csinálva a másik lánynak.
A lófarkos gyengébb úszó volt, óvatosan követte a rövid hajút. Amaz a medence túlsó végére érve bevárta őt, majd ugyanúgy, mint odafelé, úszás közben visszafelé is felügyelte, követi-e. Visszaérve a kiindulóponthoz bevárta a hosszú hajút, és kezdődött elölről a művelet.
Feltűnt, hogy nemcsak én, hanem a vízben szinte mindenki a furcsa koreográfiát figyeli.
Már majdnem leúsztam a betervezett távot, amikor rájöttem, mit látok.
‒ Azt a fűzfán fütyülőjét! Ők egy pár! A rövid hajú a férfi, aki lovagiasan vigyázza a hosszú hajú lépteit, illetve az úszását.
Már értettem, miért éreztem úgy az öltözőben, hogy férfiszemek előtt vetkőzöm. Ők okozták a nyugtalanító érzést. A furcsa pár.
Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.
Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu