Ez az egész Ízlések és pofonok onnan jutott eszembe, hogy Dénes fiam a telefonban megemlítette, hogy a hétvégén meglátogat bennünket. Amikor a fiaim másik országból, másik városból hazalátogatnak hozzánk, mindig megkérdezem tőlük, hogy mit főzzek. Annak ellenére kérdezem meg, hogy tudom, felesleges, mivel ismerem a választ, ami Dénes esetében: rántott csirkemellet.
Ám most nem kis meglepődésemre ezt a választ kaptam:
‒ Krumplifőzeléket fasírttal.
Vajon milyen gyakran változik az ízlésünk? Egyszer ez a kedvenc ételünk, máskor meg amaz? Mi okozza vajon a változást? Vagy egyszerűen csak ráununk dolgokra, míg mást kedvelni kezdünk?
Amíg a fiaim cseperedtek és velünk éltek, próbáltam olyan ételeket főzni, amiket mind a három férfi, Imre is, a fiúk is szeretnek. Ám ha néha-néha valamelyikük nem fogadta túl nagy lelkesedéssel az ebédet, nem estem kétségbe.
Amikor egyetemisták lettek, és csak egy-egy hétvégét töltöttek itthon, akkor már csakis a kedvenc ételeiket főztem akár együtt, akár külön-külön jöttek haza. Az itthon töltött napok egyikén Ákos kedvéért biztos, hogy volt rántott karfiol, Dénes kedvéért pedig hortobágyi húsos palacsinta. A hortobágyi palacsintának a karfiollal szemben megvolt az az előnye, hogy azt Imre is szereti. (Én ugyan nem, ám nem hallottam még asszonyról, aki külön kotyvaszt magának csak azért, mert nem kedveli azt az ételt, amit a családja viszont igen.)
Az egyetem elvégzése után mindketten dolgozni kezdtek. Egy idő után észrevettem, hogy amikor jelezték, hogy a hétvégére hazajönnek, a Mit főzzek? kérdésemre már nem azt válaszolják, hogy rántott karfiolt, illetve hortobágyi palacsintát, hanem Ákos azt feleli, rakott káposztát, Dénes pedig azt, rántott csirkemellet.
Aztán Ákos családot alapított, és azóta ‒ én legalábbis innen datálom a változást ‒ a válasz:
‒ Lángost.
Én magam, amikor már nem a szüleimmel laktam, anyám spenótfőzelékkel várt, tükörtojást sütött hozzá. Imádtam. Alig bírtam abbahagyni az evést.
Aztán férjhez mentem, gyerekeket szültem, és én magam is főztem spenótot, egy időben gyakran, mert Ákos fiam nagyon szerette, de ez a parajfőzelék, a sajátom nem ízlett. Amíg volt rá módom, többször is megkérdeztem anyámat, hogyan készíti, hogy én is ugyanúgy készítsem el, de hiába. Valamiért sosem lett az igazi, sosem lett olyan, mint amilyennel anyám várt haza.
Anyám rég meghalt, a gyerekeim kirepültek, és én már nem is próbálkozom, hogy elkészítsem a Spenótot. Imre egyébként sem szereti, a magam spenót-ízlését meg úgysem tudom eltalálni.
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
Ízlések és pofonok
Kedves Naplóm!
Ez az egész Ízlések és pofonok onnan jutott eszembe, hogy Dénes fiam a telefonban megemlítette, hogy a hétvégén meglátogat bennünket. Amikor a fiaim másik országból, másik városból hazalátogatnak hozzánk, mindig megkérdezem tőlük, hogy mit főzzek. Annak ellenére kérdezem meg, hogy tudom, felesleges, mivel ismerem a választ, ami Dénes esetében: rántott csirkemellet.
Ám most nem kis meglepődésemre ezt a választ kaptam:
‒ Krumplifőzeléket fasírttal.
Vajon milyen gyakran változik az ízlésünk? Egyszer ez a kedvenc ételünk, máskor meg amaz? Mi okozza vajon a változást? Vagy egyszerűen csak ráununk dolgokra, míg mást kedvelni kezdünk?
Amíg a fiaim cseperedtek és velünk éltek, próbáltam olyan ételeket főzni, amiket mind a három férfi, Imre is, a fiúk is szeretnek. Ám ha néha-néha valamelyikük nem fogadta túl nagy lelkesedéssel az ebédet, nem estem kétségbe.
Amikor egyetemisták lettek, és csak egy-egy hétvégét töltöttek itthon, akkor már csakis a kedvenc ételeiket főztem akár együtt, akár külön-külön jöttek haza. Az itthon töltött napok egyikén Ákos kedvéért biztos, hogy volt rántott karfiol, Dénes kedvéért pedig hortobágyi húsos palacsinta. A hortobágyi palacsintának a karfiollal szemben megvolt az az előnye, hogy azt Imre is szereti. (Én ugyan nem, ám nem hallottam még asszonyról, aki külön kotyvaszt magának csak azért, mert nem kedveli azt az ételt, amit a családja viszont igen.)
Az egyetem elvégzése után mindketten dolgozni kezdtek. Egy idő után észrevettem, hogy amikor jelezték, hogy a hétvégére hazajönnek, a Mit főzzek? kérdésemre már nem azt válaszolják, hogy rántott karfiolt, illetve hortobágyi palacsintát, hanem Ákos azt feleli, rakott káposztát, Dénes pedig azt, rántott csirkemellet.
Aztán Ákos családot alapított, és azóta ‒ én legalábbis innen datálom a változást ‒ a válasz:
‒ Lángost.
Én magam, amikor már nem a szüleimmel laktam, anyám spenótfőzelékkel várt, tükörtojást sütött hozzá. Imádtam. Alig bírtam abbahagyni az evést.
Aztán férjhez mentem, gyerekeket szültem, és én magam is főztem spenótot, egy időben gyakran, mert Ákos fiam nagyon szerette, de ez a parajfőzelék, a sajátom nem ízlett. Amíg volt rá módom, többször is megkérdeztem anyámat, hogyan készíti, hogy én is ugyanúgy készítsem el, de hiába. Valamiért sosem lett az igazi, sosem lett olyan, mint amilyennel anyám várt haza.
Anyám rég meghalt, a gyerekeim kirepültek, és én már nem is próbálkozom, hogy elkészítsem a Spenótot. Imre egyébként sem szereti, a magam spenót-ízlését meg úgysem tudom eltalálni.
Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.
Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu