Tőlünk távol élő baráti házaspárral több mint egy évtizede minden évben egy napra elmegyünk a Művészetek Völgyébe. Nem a programokra, nézelődni.
Az első néhány évben egy kisgyerek – egészen pontosan négy kisgyerek – kíváncsiságával fedeztük fel a kincseket. Bejártuk az utcákat, udvarokat, felderítettünk minden sikátort, bementünk a legkisebb zugba is. Voltak olyan helyek, ahol órákat töltöttünk el, máshol csak végigszaladtunk a kiállítók sorai között.
Elsőként mindig a három-négy könyves pavilon valamelyikében cövekeltünk le. Vadásztuk a régi újságokat, folyóiratokat és képeslapokat. Olyan sok kedvünkre való régi könyvet találtunk, hogy aztán vissza kellett battyognunk az autóhoz, hogy betegyük, mert nem bírtuk magunkkal cipelni. Aztán következett az a pajta, ahol egy képzőművész házaspár állított ki. A férj olajfestményeket, az asszony pedig hol gyöngyöket, hol csipkét használt a festményeihez. Készített ékszereket is, egyedi gyönyörűségeket.
Pali barátommal mindig jeleztük egymásnak, kinek melyik a „befutó”, megbeszéltük, mi tetszik benne és miért, aztán a házastársaink is közbeszóltak, ők is elmondták a véleményüket, meg persze a művészek is, hogy ők mit gondolnak. Gyakran egész kis művészeti elemzés kerekedett a beszélgetéseinkből.
A fazekasokat, vesszőfonókat, szappankészítőket is végiglátogattuk, és bár minden évben megfogadtuk, hogy nem veszünk több ezt-azt, üres kézzel sosem távoztunk tőlük. Én ott vettem például a fekete újságtartó kosaramat – azóta is imádom! – a fáskosarunkat, cicakosarat a gyerekek kedvencének. Meglátogattuk az ékszerkészítőket is, és aközben ettünk valamit, amíg egyik helyről a másikra tartottunk, hogy ne vegyen el időt a nézelődésből az evés.
Aztán ahogy teltek az évek, kezdtek elmaradni a kedvenceik. Hol az egyik könyves nem jött, hol a másik, és elmaradt a művészházaspár is. Valahogy pont azok maradtak el, akik a négyünk számára a varázslatát adták a Völgynek.
Mi azonban nem adtuk fel. Évről évre eljártunk, kerestük a csodát. Ám már nem jártunkban ettünk, hanem beültünk valamelyik étkezőhelyre, és beszélgettünk. Aztán az évek során ezek az étkezőhelyi beszélgetések egyre hosszabbra nyúltak, a bámészkodás-nézelődés pedig lerövidült. Azért még felkerestük a szokott helyeket, hátha…
De nem. Nem tértek vissza a varázslatot adók, új varázslókat meg nem találtunk. Persze könnyen lehet, hogy a mi hibánk, nem kerestük eléggé, nem jártunk nyitott szemmel. Inkább egymásra figyeltünk. És ez is varázslat. Meglehet, ez igazibb.
Két éve az első döbbenet akkor ért, amikor kiderült, hogy csak kártyával lehet fizetni. A második akkor, amikor megláttam a körhintát.
– Ajaj – sóhajtottam fel. – Vásár lett a Völgyből.
És hogy jön az egészhez a pálinka?
Pali barátommal már az első alkalommal felfedeztük, hogy sokféle és sokfajta pálinkát lehet kapni sok-sok helyen. Végigkóstolni ugyan nem tudtuk, de annyi két centet azért tudtunk inni, hogy felállítsuk a sorrendet, melyik a legfinomabb, hogy aztán a következő évben már eleve a dobogós helyeket keressük fel. (A férjem mindig a sofőr, így ő kimaradt a kóstolásból, Böbi barátnőm meg kipirul az alkoholtól, így ő sem vett részt a pálinkák zsűrizésében.)
Aztán tavaly már a pálinkás standok sem voltak a szokott helyeken. Mivel leadtunk a völgybéli igényeinkből, az első, ismeretlen helyen, ahol pálinkás üveget láttunk, kértünk 2-2 centet a birsből. Nem ízlett, nem ittuk meg.
– Semmi vész – vigasztaltuk egymást Palival –, majd a következő helyen!
A következő helyen ugyanolyan márkájú üvegek sora díszelgett a pulton. Nem kértünk. Az azt követőn megint. Talán a negyedik ugyanazt a pálinkát áruló helyen elfutott a méreg, és megkérdeztem az eladót.
– Mondja csak, itt a Völgyben mindenkinek ugyanaz az ízlése a pálinka bizniszben?
– Nem én akarom ezt a márkát árulni – felelte bánatosan az árus. – Ezt lehet.
– Hogy érti, hogy ezt lehet? – kérdeztem értetlenül.
– Csak ezt a márkát árusíthatjuk. Mindenki. Az egész Völgy területén. Hatalmas üzlet ez valakinek – tette hozzá rosszallón.
Így aztán nem volt értelme a kóstolgatásnak. A tavalyi volt az első év, hogy a völgybéli nap pálinka nélkül telt el.
Idén mindketten, Pali is, én is felkészültünk, butykosban vittünk pálinkát. De végül nem ittuk meg. A butykosos fíling nem ugyanaz, mint a zsürizős fíling. A zsürizősnek van, a butykososnak viszont nincs értelme.
Azt hiszem, idén már nem volt kötelező azt az egyetlen márkát árusítani. Hogy miért nem tudom biztosan? Mert már nem kerestük a pálinkás helyeket, nem kerestük a pálinkákat. Már nem akartuk versenyeztetni őket. A tavalyi, az az egyetlen márka belőlünk is kiölte a versenyszellemet.
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
Művészetek Völgye és a pálinka
Művészetek Völgye és a pálinka
Tőlünk távol élő baráti házaspárral több mint egy évtizede minden évben egy napra elmegyünk a Művészetek Völgyébe. Nem a programokra, nézelődni.
Az első néhány évben egy kisgyerek – egészen pontosan négy kisgyerek – kíváncsiságával fedeztük fel a kincseket. Bejártuk az utcákat, udvarokat, felderítettünk minden sikátort, bementünk a legkisebb zugba is. Voltak olyan helyek, ahol órákat töltöttünk el, máshol csak végigszaladtunk a kiállítók sorai között.
Elsőként mindig a három-négy könyves pavilon valamelyikében cövekeltünk le. Vadásztuk a régi újságokat, folyóiratokat és képeslapokat. Olyan sok kedvünkre való régi könyvet találtunk, hogy aztán vissza kellett battyognunk az autóhoz, hogy betegyük, mert nem bírtuk magunkkal cipelni. Aztán következett az a pajta, ahol egy képzőművész házaspár állított ki. A férj olajfestményeket, az asszony pedig hol gyöngyöket, hol csipkét használt a festményeihez. Készített ékszereket is, egyedi gyönyörűségeket.
Pali barátommal mindig jeleztük egymásnak, kinek melyik a „befutó”, megbeszéltük, mi tetszik benne és miért, aztán a házastársaink is közbeszóltak, ők is elmondták a véleményüket, meg persze a művészek is, hogy ők mit gondolnak. Gyakran egész kis művészeti elemzés kerekedett a beszélgetéseinkből.
A fazekasokat, vesszőfonókat, szappankészítőket is végiglátogattuk, és bár minden évben megfogadtuk, hogy nem veszünk több ezt-azt, üres kézzel sosem távoztunk tőlük. Én ott vettem például a fekete újságtartó kosaramat – azóta is imádom! – a fáskosarunkat, cicakosarat a gyerekek kedvencének. Meglátogattuk az ékszerkészítőket is, és aközben ettünk valamit, amíg egyik helyről a másikra tartottunk, hogy ne vegyen el időt a nézelődésből az evés.
Aztán ahogy teltek az évek, kezdtek elmaradni a kedvenceik. Hol az egyik könyves nem jött, hol a másik, és elmaradt a művészházaspár is. Valahogy pont azok maradtak el, akik a négyünk számára a varázslatát adták a Völgynek.
Mi azonban nem adtuk fel. Évről évre eljártunk, kerestük a csodát. Ám már nem jártunkban ettünk, hanem beültünk valamelyik étkezőhelyre, és beszélgettünk. Aztán az évek során ezek az étkezőhelyi beszélgetések egyre hosszabbra nyúltak, a bámészkodás-nézelődés pedig lerövidült. Azért még felkerestük a szokott helyeket, hátha…
De nem. Nem tértek vissza a varázslatot adók, új varázslókat meg nem találtunk. Persze könnyen lehet, hogy a mi hibánk, nem kerestük eléggé, nem jártunk nyitott szemmel. Inkább egymásra figyeltünk. És ez is varázslat. Meglehet, ez igazibb.
Két éve az első döbbenet akkor ért, amikor kiderült, hogy csak kártyával lehet fizetni. A második akkor, amikor megláttam a körhintát.
– Ajaj – sóhajtottam fel. – Vásár lett a Völgyből.
És hogy jön az egészhez a pálinka?
Pali barátommal már az első alkalommal felfedeztük, hogy sokféle és sokfajta pálinkát lehet kapni sok-sok helyen. Végigkóstolni ugyan nem tudtuk, de annyi két centet azért tudtunk inni, hogy felállítsuk a sorrendet, melyik a legfinomabb, hogy aztán a következő évben már eleve a dobogós helyeket keressük fel. (A férjem mindig a sofőr, így ő kimaradt a kóstolásból, Böbi barátnőm meg kipirul az alkoholtól, így ő sem vett részt a pálinkák zsűrizésében.)
Aztán tavaly már a pálinkás standok sem voltak a szokott helyeken. Mivel leadtunk a völgybéli igényeinkből, az első, ismeretlen helyen, ahol pálinkás üveget láttunk, kértünk 2-2 centet a birsből. Nem ízlett, nem ittuk meg.
– Semmi vész – vigasztaltuk egymást Palival –, majd a következő helyen!
A következő helyen ugyanolyan márkájú üvegek sora díszelgett a pulton. Nem kértünk. Az azt követőn megint. Talán a negyedik ugyanazt a pálinkát áruló helyen elfutott a méreg, és megkérdeztem az eladót.
– Mondja csak, itt a Völgyben mindenkinek ugyanaz az ízlése a pálinka bizniszben?
– Nem én akarom ezt a márkát árulni – felelte bánatosan az árus. – Ezt lehet.
– Hogy érti, hogy ezt lehet? – kérdeztem értetlenül.
– Csak ezt a márkát árusíthatjuk. Mindenki. Az egész Völgy területén. Hatalmas üzlet ez valakinek – tette hozzá rosszallón.
Így aztán nem volt értelme a kóstolgatásnak. A tavalyi volt az első év, hogy a völgybéli nap pálinka nélkül telt el.
Idén mindketten, Pali is, én is felkészültünk, butykosban vittünk pálinkát. De végül nem ittuk meg. A butykosos fíling nem ugyanaz, mint a zsürizős fíling. A zsürizősnek van, a butykososnak viszont nincs értelme.
Azt hiszem, idén már nem volt kötelező azt az egyetlen márkát árusítani. Hogy miért nem tudom biztosan? Mert már nem kerestük a pálinkás helyeket, nem kerestük a pálinkákat. Már nem akartuk versenyeztetni őket. A tavalyi, az az egyetlen márka belőlünk is kiölte a versenyszellemet.