Sokszor hallottam már minden szakmára, hogy aki igazán nagy benne, az szerény. Általában azzal indokolják e véleményt, hogy csak a legjobbak vannak tisztában vele, mennyi mindent nem tudnak a foglalkozásukról. Szerintem viszont meglehet, hogy ez csak egy jól hangzó sztereotípia, hiszen a legnagyobbak is csak emberek, s ebben a minőségükben mindannyian különbözőek: van köztük ilyen is, meg olyan is.
A múltkor már beszéltem róla, hogy gyerekkori barátnőm kisebbik lánya színésznő, és próbálom úgy szervezni a programjaimat, hogy megnézhessem a szerepeiben.
A színésznő édesanyja az a bizonyos barátnőm, akivel annak idején együtt szánkóztunk a Kálvária-dombon, és akivel azóta is töretlen a kapcsolatunk. És bár az unokáink születése nagy változást hozott az életünkben, és ritkábban találkozunk, „ugyanott tudjuk folytatni, ahol az előző alkalommal abbahagytuk”. (Az idézőjeles részt egy másik barátnőm fogalmazta meg, akihez szintén ezeréves barátság fűz.)
Habár Kati barátnőm Győrben él, színésznő lánya pedig a Miskolci Nemzeti Színházhoz szerződött, az unokája születéséig minden szerepében megnézte. Akkor viszont el-elmaradt a színházból, mivel amíg a lánya és annak szintén színművész férje esténként elkápráztatták a játékukkal a nézőket, ő a művészházaspár kislányára vigyázott.
Most viszont, hogy a barátnőm színésznő lánya, Czakó Julianna és színész veje, Görög László a budapesti Thália Színházban első közös főszerepükre készültek, elhatároztuk, hogy mindenképpen megnézzük az előadást, mégpedig Csehov Ványa bácsi című színművét, amelyet Ványa bá címmel Kelemen József rendezett. A művészházaspár főszereplésével utoljára Ibsen Babaház című drámáját láttam még februárban, a Jókai Színházban, Komáromban.
Időpont egyeztetések sokasága előzte meg, de végül sikerült: május tizedikén, szerdán izgatottan ültünk be a Thália Télikertjének nézőterére. Teltház volt, és mi tudtuk, ez jó jel.
Míg mi és a többi néző kényelmesen elhelyezkedtünk a székeinken, a címszereplőt alakító Görög László, mint szunyókáló Ványa bá már ott hevert egy pamlagon, a színpadon. Mozdulatlan volt, ám laza, és én azon gondolkoztam, hogyan képes ilyen hosszú ideig moccanás nélkül feküdni. Én képtelen volnék rá. És bár lehet, hogy furcsán hangzik, ám ez a laza mozdulatlanság még inkább elmélyítette bennem a színészmesterség iránti tiszteletet. Aztán bejött a színpadra az orvost játszó Szabó Győző, majd kicsit később a dadát alakító Molnár Piroska, és a beszélgetésük hangja felébresztette délutáni szunyókálásából Ványa bát.
Görög László nem hirtelen ült fel, hanem ébredezett, lassan, természetesen, úgy ahogy bármelyikünk egy nyugodt vasárnap reggelen vagy délután, amikor nem kell rohannunk, hogy még időben beérjünk a munkahelyünkre. Sok darabban láttam már Görög Lászlót (a teljesség igénye nélkül: My Fair Lady, Tóték, A mi osztályunk, Három nővér, Babaház), ám az ébredező Ványa bát figyelve döbbentem rá, azért kedvelem azokat a darabokat, amelyekben szerepel, mert természetes a játéka. Egyszerűen elhiszem neki, hogy az, akit épp alakít. Elhiszem, hogy ő Higgins professzor a My Fair Ladyból, az őrnagy a Tótékból, Zygmunt A mi osztályunkból, Versinyin a Három nővérből, Helmer a Babaházból, és igen, elhiszem neki, hogy ő Ványa a Ványa bából, és hogy ez a Ványa most éppen a délutáni szunyókálásából ébredezik.
Aztán bejött a színpadra a többi szereplő, Szervét Tibor, Martos Hanga, Bede-Fazekas Szabolcs, Csarnóy Zsuzsanna, és persze ő, aki miatt Kati barátnőmmel heteken keresztül próbáltuk összehozni a mindkettőnknek megfelelő időpontot, hogy együtt nézhessük meg: Czakó Julianna.
Katival ellentétben Csehov írásait én nagyon szeretem. Habár mindenki folyton boldogtalan bennük, soha senki nincs a számára megfelelő helyen, úgy vélem, az író fricskát mutat nekünk, hogy látod, a lustaságod, a gyávaságod, a változtatni nem akarásod miatt tespedsz és vagy boldogtalan. A Ványa bá Hamvai Kornél által modernizált fordítása tele van humorral, ami ugyebár nagyon fontos, hiszen humor nélkül lehetetlen élni, humorra egyszerűen szükségünk van, akár a vízre vagy a levegőre.
Szóval tetszett a darab, és tetszett a színészek játéka, kivétel nélkül mindenkié, ám ez a mostani írás arról a két művészről szól, akiket a civil életből is ismerek.
Tehát ott tartottam, hogy bejött a színpadra Czakó Julianna, nem is jött, hanem lépdelt, és ha a gravitáció engedte volna, bizonyára jóval a föld felett lépkedett volna, hogy ezzel is érzékeltesse, mennyire unja, mennyire nem érdekli, ami körülötte zajlik, legyen az tárgy, ember vagy gondolat.
Biztos vagyok benne, szépségén, szőke hajzuhatagán és fiatalságán kívül ez az érdektelenség, unalom és semmittevés, más dimenzióban lebegés is hozzájárult, hogy elhiggyük, a darab összes férfi szereplője beleszeretett. Hiszen ez a városi fiatalasszony annyira más volt, mint azok a dolgos, szorgalmas vidéki lányok, akiket addig ismertek! És innentől főképp a Czakó Julianna alakította Jelénáról szólt a darab, hiszen amikor nem volt jelen, a szereplők akkor is róla beszéltek, a szerelmes Ványa és az orvos mindenképp. Az orvos és Jeléna közti csókjelenet aztán megmutatta, hogy Jeléna nem volt mindig ilyen életunt, hogy néhány éve még telve volt vitalitással és rajongással, amely rajongás a férjének szólt. Csakhogy a férj méltatlannak bizonyult rá, és a sors ezt nem rajta, hanem Jelénán bosszulta meg: kiégett és érdektelenné vált.
Amit fentebb leírtam Jelénáról, ezek a tények szavakkal nem hangoztak el, hanem Czakó Julianna játékából, mozdulataiból derült ki.
Bizonyára rájöttetek már, hogy kedvelem, amikor a színészek nem beszéddel, hanem a viselkedésükkel, mozdulataikkal mesélik el a történetet, és Czakó Julianna az ilyesféle történetmesélésben mindig is remekelt. Ahogy a nyakán végigsimítva unatkozik… Elbűvölő!
Az előadás után a Thália melletti kávébár teraszán beszélgettünk Julcsival és Lacival. És ekkor tűnt fel, hogy mennyire szerények. Laci két volt iskolatársa jött oda az asztalunkhoz, hogy gratuláljon a játékukhoz. Hálával és szinte gyermeki örömmel fogadták a gratulációt, és látszott, hogy hálájuk és örömük őszinte.
Julcsit gyerekkora óta ismerem, és Lacit is jó pár éve. Nem vettek fel sztár allűröket, mindketten kedvesen, szerényen viselkednek, mintha hétköznapi emberek lennének, nem pedig ismert színművészek, akik estéről estére nézők sokaságát varázsolják el a tehetségükkel.
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
Színművészet és szerénység
Kedves Naplóm!
Sokszor hallottam már minden szakmára, hogy aki igazán nagy benne, az szerény. Általában azzal indokolják e véleményt, hogy csak a legjobbak vannak tisztában vele, mennyi mindent nem tudnak a foglalkozásukról. Szerintem viszont meglehet, hogy ez csak egy jól hangzó sztereotípia, hiszen a legnagyobbak is csak emberek, s ebben a minőségükben mindannyian különbözőek: van köztük ilyen is, meg olyan is.
A múltkor már beszéltem róla, hogy gyerekkori barátnőm kisebbik lánya színésznő, és próbálom úgy szervezni a programjaimat, hogy megnézhessem a szerepeiben.
A színésznő édesanyja az a bizonyos barátnőm, akivel annak idején együtt szánkóztunk a Kálvária-dombon, és akivel azóta is töretlen a kapcsolatunk. És bár az unokáink születése nagy változást hozott az életünkben, és ritkábban találkozunk, „ugyanott tudjuk folytatni, ahol az előző alkalommal abbahagytuk”. (Az idézőjeles részt egy másik barátnőm fogalmazta meg, akihez szintén ezeréves barátság fűz.)
Habár Kati barátnőm Győrben él, színésznő lánya pedig a Miskolci Nemzeti Színházhoz szerződött, az unokája születéséig minden szerepében megnézte. Akkor viszont el-elmaradt a színházból, mivel amíg a lánya és annak szintén színművész férje esténként elkápráztatták a játékukkal a nézőket, ő a művészházaspár kislányára vigyázott.
Most viszont, hogy a barátnőm színésznő lánya, Czakó Julianna és színész veje, Görög László a budapesti Thália Színházban első közös főszerepükre készültek, elhatároztuk, hogy mindenképpen megnézzük az előadást, mégpedig Csehov Ványa bácsi című színművét, amelyet Ványa bá címmel Kelemen József rendezett. A művészházaspár főszereplésével utoljára Ibsen Babaház című drámáját láttam még februárban, a Jókai Színházban, Komáromban.
Időpont egyeztetések sokasága előzte meg, de végül sikerült: május tizedikén, szerdán izgatottan ültünk be a Thália Télikertjének nézőterére. Teltház volt, és mi tudtuk, ez jó jel.
Míg mi és a többi néző kényelmesen elhelyezkedtünk a székeinken, a címszereplőt alakító Görög László, mint szunyókáló Ványa bá már ott hevert egy pamlagon, a színpadon. Mozdulatlan volt, ám laza, és én azon gondolkoztam, hogyan képes ilyen hosszú ideig moccanás nélkül feküdni. Én képtelen volnék rá. És bár lehet, hogy furcsán hangzik, ám ez a laza mozdulatlanság még inkább elmélyítette bennem a színészmesterség iránti tiszteletet. Aztán bejött a színpadra az orvost játszó Szabó Győző, majd kicsit később a dadát alakító Molnár Piroska, és a beszélgetésük hangja felébresztette délutáni szunyókálásából Ványa bát.
Görög László nem hirtelen ült fel, hanem ébredezett, lassan, természetesen, úgy ahogy bármelyikünk egy nyugodt vasárnap reggelen vagy délután, amikor nem kell rohannunk, hogy még időben beérjünk a munkahelyünkre. Sok darabban láttam már Görög Lászlót (a teljesség igénye nélkül: My Fair Lady, Tóték, A mi osztályunk, Három nővér, Babaház), ám az ébredező Ványa bát figyelve döbbentem rá, azért kedvelem azokat a darabokat, amelyekben szerepel, mert természetes a játéka. Egyszerűen elhiszem neki, hogy az, akit épp alakít. Elhiszem, hogy ő Higgins professzor a My Fair Ladyból, az őrnagy a Tótékból, Zygmunt A mi osztályunkból, Versinyin a Három nővérből, Helmer a Babaházból, és igen, elhiszem neki, hogy ő Ványa a Ványa bából, és hogy ez a Ványa most éppen a délutáni szunyókálásából ébredezik.
Aztán bejött a színpadra a többi szereplő, Szervét Tibor, Martos Hanga, Bede-Fazekas Szabolcs, Csarnóy Zsuzsanna, és persze ő, aki miatt Kati barátnőmmel heteken keresztül próbáltuk összehozni a mindkettőnknek megfelelő időpontot, hogy együtt nézhessük meg: Czakó Julianna.
Katival ellentétben Csehov írásait én nagyon szeretem. Habár mindenki folyton boldogtalan bennük, soha senki nincs a számára megfelelő helyen, úgy vélem, az író fricskát mutat nekünk, hogy látod, a lustaságod, a gyávaságod, a változtatni nem akarásod miatt tespedsz és vagy boldogtalan. A Ványa bá Hamvai Kornél által modernizált fordítása tele van humorral, ami ugyebár nagyon fontos, hiszen humor nélkül lehetetlen élni, humorra egyszerűen szükségünk van, akár a vízre vagy a levegőre.
Szóval tetszett a darab, és tetszett a színészek játéka, kivétel nélkül mindenkié, ám ez a mostani írás arról a két művészről szól, akiket a civil életből is ismerek.
Tehát ott tartottam, hogy bejött a színpadra Czakó Julianna, nem is jött, hanem lépdelt, és ha a gravitáció engedte volna, bizonyára jóval a föld felett lépkedett volna, hogy ezzel is érzékeltesse, mennyire unja, mennyire nem érdekli, ami körülötte zajlik, legyen az tárgy, ember vagy gondolat.
Biztos vagyok benne, szépségén, szőke hajzuhatagán és fiatalságán kívül ez az érdektelenség, unalom és semmittevés, más dimenzióban lebegés is hozzájárult, hogy elhiggyük, a darab összes férfi szereplője beleszeretett. Hiszen ez a városi fiatalasszony annyira más volt, mint azok a dolgos, szorgalmas vidéki lányok, akiket addig ismertek! És innentől főképp a Czakó Julianna alakította Jelénáról szólt a darab, hiszen amikor nem volt jelen, a szereplők akkor is róla beszéltek, a szerelmes Ványa és az orvos mindenképp. Az orvos és Jeléna közti csókjelenet aztán megmutatta, hogy Jeléna nem volt mindig ilyen életunt, hogy néhány éve még telve volt vitalitással és rajongással, amely rajongás a férjének szólt. Csakhogy a férj méltatlannak bizonyult rá, és a sors ezt nem rajta, hanem Jelénán bosszulta meg: kiégett és érdektelenné vált.
Amit fentebb leírtam Jelénáról, ezek a tények szavakkal nem hangoztak el, hanem Czakó Julianna játékából, mozdulataiból derült ki.
Bizonyára rájöttetek már, hogy kedvelem, amikor a színészek nem beszéddel, hanem a viselkedésükkel, mozdulataikkal mesélik el a történetet, és Czakó Julianna az ilyesféle történetmesélésben mindig is remekelt. Ahogy a nyakán végigsimítva unatkozik… Elbűvölő!
Az előadás után a Thália melletti kávébár teraszán beszélgettünk Julcsival és Lacival. És ekkor tűnt fel, hogy mennyire szerények. Laci két volt iskolatársa jött oda az asztalunkhoz, hogy gratuláljon a játékukhoz. Hálával és szinte gyermeki örömmel fogadták a gratulációt, és látszott, hogy hálájuk és örömük őszinte.
Julcsit gyerekkora óta ismerem, és Lacit is jó pár éve. Nem vettek fel sztár allűröket, mindketten kedvesen, szerényen viselkednek, mintha hétköznapi emberek lennének, nem pedig ismert színművészek, akik estéről estére nézők sokaságát varázsolják el a tehetségükkel.
Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.
Ha tetszett az írás, kérlek, kövesd az oldalamat!
Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu