Ifjúkoromban sok mindenkire felnéztem ₋ ma ez a szám erősen lecsökkent. Kutatom az okokat, elsősorban magamban keresem a hibát, okolom magamat, amiért az éveim számának növekedésével elveszítettem a rácsodálkozás képességét. Rosszabb pillanataimban viszont úgy gondolom, fiatalon naiv voltam, könnyű feladat volt elkápráztatni.
Akárhogy is van, bármi is az igazság, egy dologban akkor és most is felnézek arra, aki azt mondja:
₋ Szeretem az embereket. Az egész emberiséget.
Én nem vagyok ilyen jó, én gyarló vagyok, én nem tudom szeretni az emberiséget. Én csupán K-t és T-ét tudom szeretni, azokat, akiket ismerek, akikkel már váltottam egy-egy szót, vagy legalább egy mosolyt. Ismeretlenek, akikkel semmi kapcsolatom nincs azon kívül, hogy az utcán elmegyünk egymás mellett, legfeljebb szimpátiát váltanak ki belőlem. Azok pedig, akiket sohasem láttam, nos, ők nem váltanak ki belőlem érzelmet.
A híradásokban szereplő idegen embereket, annak függvényében, hogy mit állítanak a hírek, sajnálom vagy elismerem. De szeretni? Nem. Szeretni nem tudom őket.
Néha, amikor azon búslakodom, miért nem tudom szeretni az emberiséget, azzal vigasztalom magamat, hogy nem lehet mindenki Teréz anya. Máskor meg úgy csitítom a lelkiismeretemet, hogy azt mondom:
₋ Bár szeretni nem tudom azt, akihez nem köt semmi, de legalább nem is gyűlölöm.
Aztán jött ez a háború itt, a szomszédunkban, és kezdi átírni a gyűlöletnélküliségemet. Egyelőre „csak” félelemmé változtatta, ám bele sem merek gondolni, mi történne, ha azok kerülnének veszélybe, akiket szeretek. Meggyűlölném az ismeretlen embereket, akik veszélyeztetik őket?
Most akkor hogy is van ez? Ismeretleneket szeretni nem tudok, de gyűlölni igen?
Néha megijedek magamtól, hogy mire lennék képes. És néha féltem önmagától az emberiséget.
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
Tudsz gyűlölni?
Kedves Naplóm!
Ifjúkoromban sok mindenkire felnéztem ₋ ma ez a szám erősen lecsökkent. Kutatom az okokat, elsősorban magamban keresem a hibát, okolom magamat, amiért az éveim számának növekedésével elveszítettem a rácsodálkozás képességét. Rosszabb pillanataimban viszont úgy gondolom, fiatalon naiv voltam, könnyű feladat volt elkápráztatni.
Akárhogy is van, bármi is az igazság, egy dologban akkor és most is felnézek arra, aki azt mondja:
₋ Szeretem az embereket. Az egész emberiséget.
Én nem vagyok ilyen jó, én gyarló vagyok, én nem tudom szeretni az emberiséget. Én csupán K-t és T-ét tudom szeretni, azokat, akiket ismerek, akikkel már váltottam egy-egy szót, vagy legalább egy mosolyt. Ismeretlenek, akikkel semmi kapcsolatom nincs azon kívül, hogy az utcán elmegyünk egymás mellett, legfeljebb szimpátiát váltanak ki belőlem. Azok pedig, akiket sohasem láttam, nos, ők nem váltanak ki belőlem érzelmet.
A híradásokban szereplő idegen embereket, annak függvényében, hogy mit állítanak a hírek, sajnálom vagy elismerem. De szeretni? Nem. Szeretni nem tudom őket.
Néha, amikor azon búslakodom, miért nem tudom szeretni az emberiséget, azzal vigasztalom magamat, hogy nem lehet mindenki Teréz anya. Máskor meg úgy csitítom a lelkiismeretemet, hogy azt mondom:
₋ Bár szeretni nem tudom azt, akihez nem köt semmi, de legalább nem is gyűlölöm.
Aztán jött ez a háború itt, a szomszédunkban, és kezdi átírni a gyűlöletnélküliségemet. Egyelőre „csak” félelemmé változtatta, ám bele sem merek gondolni, mi történne, ha azok kerülnének veszélybe, akiket szeretek. Meggyűlölném az ismeretlen embereket, akik veszélyeztetik őket?
Most akkor hogy is van ez? Ismeretleneket szeretni nem tudok, de gyűlölni igen?
Néha megijedek magamtól, hogy mire lennék képes. És néha féltem önmagától az emberiséget.
Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.
Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu