Utazás a szemműtétem körül

Kedves Naplóm!

Újabban rám jár a rúd. Négy hete a covid döntött le a lábamról, most meg a szemem. Legközelebb majd elmesélem „covidosságom” történetét is, ám felcserélve az események sorrendjét, jöjjön először a szemműtét.

Talán megbocsátható, hogy kis módosítással kölcsönvettem Karinthy zseniális regényének címét; túl nagy volt a kísértés, nem tudtam ellenállni. (Mint az egyszeri asszony, aki mindennek ellent tudott állni, csak a kísértésnek nem – így lett végül közismert kokott.)

Szóval a szemem, méghozzá a jobb. (Hamar tisztázódott, hogy a rosszabb.) Egy ideje észrevettem, hogy nem úgy látok, mint eddig, és hogy a változás napról napra mérhető. Kiderült, hogy nagy a baj, az ideghártya rétegei váltak szét, műtétre van szükség, méghozzá minél hamarabb.

Sem helyet, sem neveket nem írok, holott megtehetném, mert csakis jót tudok mondani annak a bizonyos kórháznak a szemészeti osztályán dolgozókról. Orvosok, nővérek, beteghordó, de még a takarító személyzet is empátiával viszonyul a betegekhez, tisztaság a kórtermekben és egyéb helyiségekben. Ráadásként ízletesen főznek a konyhán.

Egy szerdai napon hatodmagammal vettek fel az osztályra – három férfi, három nő −, hogy másnap a csoport egyik felén szürkehályog műtétet, a másik hármon, köztük rajtam is, szürkehályog műtétet és vitrectomiát hajtsanak végre; ez utóbbi viszonylag újfajta szemsebészeti eljárás. Minthogy a különféle vizsgálatokra mindig mind a hatunknak kellett menni, összetegeződtünk, és szinte baráti kapcsolat alakult ki köztünk.

A műtét napján a műtétet végző főorvos „beszámozott” bennünket, ami azt döntötte el, hogy kire hányadikként kerül sor. Én kaptam az egyes számot.

Pár perccel kilenc előtt egy zsiliprendszeren át érkeztem a műtőblokkba, no, nem a saját lábamon, hanem tolókocsiban. A betegátadó helyiségben felfeküdtem a kezelőasztalra, és annyi volt a dolgom, hogy nagyra nyissam a szememet, amikor a műtőssegéd némi időeltolódással különféle cseppeket cseppentett bele. Aztán jött a főorvos, érzéstelenítővel körbeinjekciózta a szememet, majd azt mondta:

− Műtét közben nem szabad mozognia. Ha mégis muszáj, szóljon, és megállok, amíg helyzetet változtat. Beszélni ugyanis szabad.

Ekkor odajött a műtőssegéd, hogy átkísérjen a műtőbe.

− Ő jó beteg – mondta neki rólam a főorvos, és engem (oh, milyen gyarló is az ember!) büszkeség töltött el.

Minthogy magam is egészségügyben dolgozom, tisztában vagyok a „jó beteg” jelentésével. Azt jelenti: együttműködő, fegyelmezett, betartja az orvos utasításait, és nem írja felül, nem az interneten összeszedett ilyen-olyan információknak, nem a betegtársaknak, hanem az orvosának hisz. És mindezt miért? Csupán azért, mert bízik az orvosában. Úgy biza!

Szóval orvos által kinyilvánítottan „jó beteg” lenni, valóban kitüntetés.

Már a műtőasztalon fekszem, a műtősnő ellenőrzi, jól működik-e a bal alkaromon a még az osztályon behelyezett perifériás vénakanül, vérnyomásmérőt tesz a felkaromra, a mutatóujjamra pedig felcsípteti a pulzust és a véroxigénszintet mérő pulzoximétert. Mindig mondja, hogy éppen mit csinál, és én hálás vagyok, mert szeretem tudni, mi történik velem. Mindenki kedves, megnyugtató.

Egy pillanatra meglepődöm, hogy egyáltalán nem félek. Ebben persze szerepet játszik a kapott nyugtató, de tudom, hogy nemcsak emiatt vagyok nyugodt, hanem a „jó beteg” bizalma is dolgozik bennem.

Az operatőr már ott ül a fejemnél, és azt mondja:

− Először a szemlencsét távolítom el és helyezem be a műlencsét, aztán fogom elvégezni a szemfenék operációt.

Azt tudtam, hogy tulajdonképpen két műtétem lesz egymás után, szürkehályog műtét és vitrectomia, azt viszont nem tudtam, hogy a mondat nekem szól-e vagy az asszisztenciának. Végül arra jutottam, hogy bizonyára az asszisztenciának, így csendben maradtam.

Olyan gyorsan izolálták a műtéti területet, vagyis a szemgolyómat a környezetétől (pilláktól, szemhéjtól stb.), tették be a szemhéjterpesztőt, hogy észre sem vettem.

Pár pillanat elteltével úgy éreztem, hogy egy kis kazettát tol bele az orvos a szemgolyómba, aztán még kettőt. Magamban megállapítottam, hogy úgy működhetnek ezek a kazetták, mint amikor a méhész a kivehető keretes kaptárt csusszantja be a kaptárba. Persze ez csak az én fejemben létezett, valójában, amit én három kazetta betolásának éreztem, az három apró kis bemetszésen át a kanülök bevezetése volt a vitrectom, az infúzió és az endoilluminátor számára. (A vitrectom a vágó eszköz, amivel a műtétet végzik, az endoilluminátor pedig a száloptika, amely a belső világítást adja. Legalábbis úgy vélem.)

− Fájdalmat érzett? – kérdezte az orvos.

Egyértelműen nekem szólt a kérdés, ezért feleltem rá.

− Inkább nyomást és feszítést – mondtam már-már társalgási hangon, és valamiért ismét büszkeség töltött el.

(No, ja, az ego szomjazza az elismerést még önmagától is. Vagy főként így?)

A szürkehályog műtétről sokat nem tudok mesélni. Feküdtem mozdulatlanul, nem is szenvedtem nagyon, és amikor az operatőr hangja megtörte a csendet, hogy jelezze az asszisztensnek és a műtősnőnek, mire van szüksége, annak örültem. Számomra a legkedvesebb mondat ez volt:

− Locsoljuk meg a szaruhártyát.

Kellemes érzés volt, benedvesítette az égő, száraz szememet. Ez volt az egyetlen kellemes dolog az operáció során, de hát nem víkendezni voltam ott.

Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor az operatőr azt mondta:

− A műtét első részével készen vagyunk. Most jön a nehezebb és hosszabb második rész.

Becsültem az őszinteségét. Az őszintesége volt az oka, hogy továbbra is bizalommal telve, mozdulatlanul feküdtem.

És most jön a műtétnek az a része, ami miatt megírtam ezt az utazást, és amit nem az operatőr és segítői párbeszédéből tudok, és nem is az internetről szedegettem össze, hanem a saját szememmel láttam!

Amikor egyszer csak észrevettem a szememben azt a vékony kis csövet, amit, most már tudom, száloptikának neveznek, először arra gondoltam, hogy talán a másik, a bal szememmel látom. Aztán el kellett vetnem ezt a megnyugtató lehetőséget, mivel a bal szememet az operáció kezdetekor letakarták. Mivel semmiképp sem akartam a science fiction irányába elmozdulni, még az jutott eszembe, hogy a műtött szememmel egy monitoron követem nyomon a történéseket. Ám ezt a feltételezést is törölnöm kellett, mivel monitort viszont nem láttam, csak a száloptikát, de azt tökéletes megvilágításban.

Végül kénytelen voltam elismerni, hogy egy sci-fi történet kellős közepébe csöppentem. A szemfenéken zajló műtétet belülről, a szemem belsejéből látom azzal a szememmel, amelyet éppen operálnak.

Hogy mikor került oda a száloptika, nem tudom, egyszer csak ott volt. Mint amikor a sötétben felgyújtjuk a villanyt idegen helyen, és meglátjuk a virágokkal teli vázát, amit csak a szerencsénknek köszönhetően nem döntöttünk fel tapogatózásunk közben. Persze akkor még nem tudtam, hogy annak a csőnek száloptika a neve, csak egy vékony kis csövecskét láttam, barna színben. Aztán megjelent egy csipesz alsó harmada, amit feketének láttam, de valószínűbb, hogy valójában fémszínű volt. Egy-egy villanásra mintha láttam volna a csipeszt tartó kezet is, de ebben nem vagyok biztos. Ám ha láttam, ha nem, az tény, hogy az a kéz ott volt, és a csipesszel megfogott egy letapadt hártyát, lefejtette, majd újabb letapadt membrán következett, és azt is lefejtette.

Biztosan tovább tartott a szemfenék operációja, mint a szürkehályog műtét, hiszen az orvos ezt mondta, nekem mégis rövidebbnek tűnt. Valószínűleg amiatt, hogy már nemcsak az operatőr hangja, instrukciói az asszisztencia felé tájékoztattak a történésekről, hanem a mozdulatlanságom ellenére aktív részese lettem a saját szemműtétemnek.

Amikor elmeséltem a barátnőmnek, hogy egy science fiction elbeszélés főszereplője voltam, furán nézett rám, majd azt mondta:

− Lehetetlen. Hogyan láthatnád a szemed belsejében zajló operációt azzal a szemeddel, amit épp műtenek? Kedvelem az élénk fantáziádat, ámbátor most egy kicsit túlszaladt.

Meg ugyan nem győzött, de elbizonytalanított. Most már tudni akartam, hogyan volt. Lehet, hogy a műtéti stressz hatására túlszaladt a képzeletem? (Ami ugye annyit tesz, elment az eszem.) Eldöntöttem, aznap, amikor kontrollvizsgálatra megyek, megkérdezem.

Elérkezett a kontroll napja. Hatunkon, vagyis az „együtt műtöttek társaságán” kívül vagy még húszan várták, hogy a főorvos megvizsgálja őket.

Ahogy a többiekben, bennem is rengeteg kérdés vetődött fel az operált szememet illetően – meddig nem érheti víz, por? mennyi időn át kell használni a felírt cseppeket, krémeket? mikortól emelhetek öt kilogrammnál többet? kell-e még az „arccal lefelé” pozíciót tartani? és hasonlók −, de tisztában voltam vele, ilyen beteglétszámnál ennyi kérdés tisztázására nincs idő. Ám egyetlen kérdést talán feltehetek.

− Főorvos úr – szívtam fel magamat, hogy ne gondoljak kint, a váróteremben várakozó betegtársak tömegére −, lehetséges, hogy láttam az operációmat?

Már az orvosírnoknak diktálta, mit írjon a Járóbeteg Szakellátási Lapomra, a zárt ajtó ellenére begyűrözött kintről a félreismerhetetlen morajlás, ami a sok ember zárt térben való együttlétének szükségszerű velejárója. Nem nézett rám, már azt gondoltam, meg sem hallotta a kérdést. Aztán mégiscsak felém fordult, és barátságosan mondta:

− Már miért ne láthatta volna? A látóhártya előtt dolgoztunk.

Bumm. Így higgyen az ember a saját barátnőjének. Még hogy túlszaladt a fantáziám!

Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.

Vélemények, gondolatok küldése: hello@akody.hu