avagy ami elromolhat, az el is romlik, mondta volt Edward Murphy amerikai mérnök (illetve nem is biztos, hogy ő, de neki tulajdonítjuk).
Már az első műtétkor tudtam, hogy másfél hónap múlva a másik szemem következik, vagyis nem volt ez zsákbamacska. Jó volt így, mert kerek másfél hónapom volt a felkészülésre ‒ szerencsére a másik, vagyis a bal szememre csak egy „bagatell” szürkehályog műtét várt.
Ma már rutinműtétnek számít, nem féltem tőle. Jól is tettem, mert a műtéttel nem volt semmi gond, és azóta is minden rendben van a szememmel. (Gyorsan le is kopogom: kop, kop, kop. Nem mintha babonás volnék, ám egy kis biztosíték sosem árt!)
Tehát a műtéttel minden „oké”, ám minden más katasztrófa volt.
A múltkor csakis jó dolgokat írtam a körülményekről, ám a kórház nevét nem írtam ki, és most is így teszek, vagyis a név rejtve marad, ámbátor most nagyon kellene gondolkodnom, hogy valami pozitívet is tudjak mondani. Persze meglehet, csak én fújom fel a dolgot, és nem is volt olyan borzalmas, mint gondolom.
Lehet, hogy borzalmas nem volt. De személytelen, lélektelen igen. Futószalagon ment az egész. Akár egy gyárban. Egy látásjavító gyárban. Szemgyár. Hogy hangzik?
Mi, szembetegek voltunk a termékek a gépesített futószalagon, és a robotszemélyzet mozgatta, irányította a műveletet.
Tárggyá minősítésünk már a kórházba belépésünkkor megkezdődött, és mire a műtőasztalra kerültünk, már mi magunk is elhittük, hogy valóban csak tárgyak vagyunk.
Minthogy rengeteg a beteg, valószínűnek tartom, hogy a legnagyobb hatékonyság elérése volt a cél, és tárgyak ide-oda helyezése egyszerűbb, gyorsabb, mint a lélegző, okvetetlenkedő, ne adj Isten, kérdéseket feltevő élőlényeké.
Ám az embereket lehet ugyan tárgyként kezelni, de néha hiba csúszik a számításba: valaki idegességében lepisili a kapott kórházi ruhát, másvalaki csak arra a szemére lát, amelyet operálni fognak. Ezeket a helyzeteket kezelni kell, ezek a dolgok megakasztják a hatékonyságot, ezektől lelassul a folyamat, egy időre leáll a futószalag. Persze egy erre fogékony közegben ezek akár pozitív történések is lehetnének azáltal, hogy lehetőséget adnak a személyzetnek, hogy robotokból emberekké váljanak, hogy emberként szóljanak az (beteg) emberekhez.
Ám ők nem élnek a lehetőséggel. Szemmel láthatóan idegesíti őket a futószalag „meghibásodása”, az ezzel járó időveszteség. A bölcsészdoktornak ingerülten adnak tiszta ruhát a pisis helyett, és durván rászólnak, ruhacsere után mosson kezet. Megalázó.
Elvégzik a munkájukat, abban nincs hiba, vérnyomást mérnek, nyugtatót adnak, szembecseppentenek. Csak a lelküket hagyták el valahol útközben.
Műtét után negyedmagammal ülök egy kórházi szobában egy teljes órát. Ám ebben az egy órában egyetlen szót sem szólunk, még csak nem is nézünk egymásra. Csak ülünk csendesen, kiki a maga ágyán, mintha valóban csak alkatrészek volnánk.
Vagy talán az okozza csendességünket, hogy szégyelljük magunkat, amiért nem lázadtunk fel a robotszemélyzet ellen, hanem birka módján tűrtük, hogy tárgyként bánjanak velünk?
Ha tetszett az írás, kérlek, szavazz rám a linken:
Kedves Látogató! Tájékoztatunk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed.ElfogadomAdatkezelési tájékoztató
Utazás a szemműtétem körül II.
Utazás a szemműtétem körül II.
avagy ami elromolhat, az el is romlik, mondta volt Edward Murphy amerikai mérnök (illetve nem is biztos, hogy ő, de neki tulajdonítjuk).
Már az első műtétkor tudtam, hogy másfél hónap múlva a másik szemem következik, vagyis nem volt ez zsákbamacska. Jó volt így, mert kerek másfél hónapom volt a felkészülésre ‒ szerencsére a másik, vagyis a bal szememre csak egy „bagatell” szürkehályog műtét várt.
Ma már rutinműtétnek számít, nem féltem tőle. Jól is tettem, mert a műtéttel nem volt semmi gond, és azóta is minden rendben van a szememmel. (Gyorsan le is kopogom: kop, kop, kop. Nem mintha babonás volnék, ám egy kis biztosíték sosem árt!)
Tehát a műtéttel minden „oké”, ám minden más katasztrófa volt.
A múltkor csakis jó dolgokat írtam a körülményekről, ám a kórház nevét nem írtam ki, és most is így teszek, vagyis a név rejtve marad, ámbátor most nagyon kellene gondolkodnom, hogy valami pozitívet is tudjak mondani. Persze meglehet, csak én fújom fel a dolgot, és nem is volt olyan borzalmas, mint gondolom.
Lehet, hogy borzalmas nem volt. De személytelen, lélektelen igen. Futószalagon ment az egész. Akár egy gyárban. Egy látásjavító gyárban. Szemgyár. Hogy hangzik?
Mi, szembetegek voltunk a termékek a gépesített futószalagon, és a robotszemélyzet mozgatta, irányította a műveletet.
Tárggyá minősítésünk már a kórházba belépésünkkor megkezdődött, és mire a műtőasztalra kerültünk, már mi magunk is elhittük, hogy valóban csak tárgyak vagyunk.
Minthogy rengeteg a beteg, valószínűnek tartom, hogy a legnagyobb hatékonyság elérése volt a cél, és tárgyak ide-oda helyezése egyszerűbb, gyorsabb, mint a lélegző, okvetetlenkedő, ne adj Isten, kérdéseket feltevő élőlényeké.
Ám az embereket lehet ugyan tárgyként kezelni, de néha hiba csúszik a számításba: valaki idegességében lepisili a kapott kórházi ruhát, másvalaki csak arra a szemére lát, amelyet operálni fognak. Ezeket a helyzeteket kezelni kell, ezek a dolgok megakasztják a hatékonyságot, ezektől lelassul a folyamat, egy időre leáll a futószalag. Persze egy erre fogékony közegben ezek akár pozitív történések is lehetnének azáltal, hogy lehetőséget adnak a személyzetnek, hogy robotokból emberekké váljanak, hogy emberként szóljanak az (beteg) emberekhez.
Ám ők nem élnek a lehetőséggel. Szemmel láthatóan idegesíti őket a futószalag „meghibásodása”, az ezzel járó időveszteség. A bölcsészdoktornak ingerülten adnak tiszta ruhát a pisis helyett, és durván rászólnak, ruhacsere után mosson kezet. Megalázó.
Elvégzik a munkájukat, abban nincs hiba, vérnyomást mérnek, nyugtatót adnak, szembecseppentenek. Csak a lelküket hagyták el valahol útközben.
Műtét után negyedmagammal ülök egy kórházi szobában egy teljes órát. Ám ebben az egy órában egyetlen szót sem szólunk, még csak nem is nézünk egymásra. Csak ülünk csendesen, kiki a maga ágyán, mintha valóban csak alkatrészek volnánk.
Vagy talán az okozza csendességünket, hogy szégyelljük magunkat, amiért nem lázadtunk fel a robotszemélyzet ellen, hanem birka módján tűrtük, hogy tárgyként bánjanak velünk?
Ha tetszett az írás, kérlek, szavazz rám a linken:
https://www.facebook.com/groups/imadomakonyveket/permalink/1994921187359708/
Búcsúzom, kedves Naplóm, hamarosan találkozunk.